Esőtől áztatott emlékek ~ Wonho oneshot

  Esernyővel a kezemben lépkedtem a magányos utcán, ahol csak egy-két ember haladt el mellettem, azok is teljesen figyelmen kívül hagyva jelenlétem. Egyáltalán nem bántam, sőt, örültem, hogy abban a pillanatban átnéztek rajtam a velem szemben jövő alakok. Az égből minduntalan esőcseppek záporoztak a földre, megnedvesítve azt, majd egy bizonyos idő elteltével teljesen elázott az egész, miután már több, mint fél órája szüntelenül esett és esett.       Üres tekintettel néztem fel a szürke égboltra, amely teljes mértékben egyezett az én hangulatommal is, mely szürke, szomorú, tanácstalan és elveszett volt. Nélküle, teljesen tehetetlen voltam. Olyan voltam, mint egy üres hüvely, szellemi és fizikai erő nélkül. Ahogyan az eget kémleltem, megálljt parancsoltam lábaimnak és csak meredten néztem felfelé. Az esőcseppek halkan kopogtak az esernyőmön, a kocsik nagy zajt csapva haladtak el mellettem az úttesten, de én egyiknek sem szenteltem nagy figyelmet. Mintha minden összemosódott volna az eső eleredtével és egyszerre úgy éreztem, hogy még az időjárás is nekem kedvez, abban az értelemben, hogy én is sikeresen bele tudtam folyni környezetembe. Pár pillanat, ennyi időt töltöttem még az ég kémlelésével, majd tekintetem újra az épületekre és az utcán menetelő emberekre vándorolt. Egy pillanatra azt hittem, hogy őt látom, ahogy ott áll, zsebre dugott kezekkel a járda végében és engem vár, ahogy addig mindig is tette, így egy hitetlen mosolyra húztam az ajkaim, teljesen megörültem a srác láttán. Léptem egyet előre, hogy aztán újra megtorpanhassak, hiszen ez mind csak illúzió volt, halucináltam jelenlétét, hisz ő már nem lehetett ott, ahol én, nem volt már velem. Tényleg nem volt ott, amikor újra odakaptam a pillantásom. Egy könnycsepp gördült le az arcomon, miközben szép lassan ismét elindultam.

  Komótos léptekkel meneteltem a gyalogátkelő felé, melyen az emberek, szedve a lábukat gyorsan átértek a másik oldalra, még mielőtt a lámpa, mely a zebra mindkét oldalára fel volt függesztve, pirosra nem váltott. Pár személy még átszaladt a pislogó zöld fénynél, sietős dolguk lehetett, én viszont nem erőltettem meg magam, hogy megkockáztassam az átmenetelt a túloldalra, hanem lassan odasétáltam az úttest széléhez pont abban a pillanatban, amikor pirosan gyulladt ki a lámpa. Nekem nem volt sietős, az egész napomat rászántam terveimre. Nem akartam mást sem csinálni, csak egy sétára indulni, egyedül, hogy gondolatban újra vele lehessek.

  Elködösült tekintettel néztem magam elé, amikor hirtelen egy emlék jelent meg szemeim előtt. Pár hónappal azelőtt, hogy elment, Hoseok-al éppen a kedvenc parkunkba tartottunk és ugyan úgy pirosat kaptunk. A kezemet lazán fogó srác csak elhúzta a száját, én viszont jót nevettem reakcióján, mire sunyin rám vigyorgott, én pedig már tudtam, hogy készül valamire, ezért amikor a lámpa jelezte, hogy mostmár átkelhetünk a zebrán, elengedtem a kezét, majd rohanni kezdtem a másik oldalra. Hangosan utánam kiáltott, hogy úgyis el fog kapni, bárhogyan is próbálok menekülni előle, én viszont ugyancsak felnevettem, ezúttal gyerekes viselkedésünk miatt. Végül neki lett igaza, elkapott és ügyes kézmozdulatokkal összeborzolta a hajam, én pedig hagytam neki, nem tehettem sok mindent ellene. Az emlék úgy röppent el a szemem előtt, mint az álom, a kellemes érzés pedig, ami az emlék felelevenítésével a hatalmába kerített, egy szempillantás alatt szertefoszlott és ismét üresnek éreztem magam belül. Szerettem volna még egyszer olyan vidáman beszélgetni vele, kergetőzni, mint a kis gyerekek, nevetni egy csomót a bolondságain, kézen fogva sétálni, élvezni egymás társaságát, érezni az érintését, mindez jó lett volna, de már késő volt, rég késő.

  Mivel a lámpa már egy ideje zöldre váltott, az emberek tömege, kikerülve engem, megindultak a szemben lévő oldal felé, így én is kelletlenül elindultam a vizes úton, át a túloldalra. Átérve, uticélom felé vettem az irányt. Magamba roskadva lépkedtem és néztem, ahogyan az emberek, kezüket vagy éppen táskájukat tartva a fejük felett szaladnak az eső elől és ekkor újabb emlék jutott eszembe, amikor Hoseok és én is ugyan úgy jártunk, mint azok a rohanó emberek, az esőtől mentve magukat. Azon a napom találkoztunk először, mely olyan érzést keltett bennem, mintha csak tegnap történt volna. Középiskolások voltunk, amikor megtörtént az első találkozásunk. Egy iskolába jártunk, viszont addig a napig észre sem vettem jelenlétét, vagy ha igen, akkor sem emlékeztem rá, hiszen sok diákkal futottunk össze nap, mint nap, viszont azon az esős kedd délután minden megváltozott. Egyedül indultam hazafelé és már félúton jártam, amikor az ég úgy gondolta, hogy egy nagy dörgés kíséretében sírásra fogja. Megpróbáltam szaladni előle, de egyre jobban és jobban esett, így beálltam egy ház alá, hogy megvárjam, míg eláll. Egy picit távolabb tőlem állt egy másik személy is, ugyancsak az esőtől védve magát. Ő volt az a személy. Amint odanéztem, ő elkapta a pillantásom, majd rám mosolygott. A lélegzetem elállt és csak kerek szemekkel néztem őt, és éreztem, ahogyan hatalmasat dobban a szívem. Szerelem volt első látásra. 

  Sóhajtva néztem még egy ideig a rohanó embereket, miközben még mindig a beugró emlék hatása alatt voltam. Sírni akartam, újra kiadni magamból mindent, ám az elmúlt hetekben ez a cselekedet annyiszor megtörtént már, hogy úgy éreztem csak pár könnycseppre futná, és azután teljesen elapadna a könnycsatornám. Így inkább csak sokadjára is elindultam, még jobban szorítva az esernyőt a kezemben, mint addig. Menet közben próbáltam kiüríteni a fejem, nem gondolni a rossz dolgokra, egyedül a jó emlékeknek akartam helyet engedni az elmémben, ami majdnem sikerült is volna, ha nem tárul a szemem elé minduntalan az a borzalmas kép, az, amikor elment és végleg itt hagyott. Bár ezt úgy állítom be, mintha csak nekem fájt volna az egész, hogy a történtek mindössze engem kavartak volna fel, de ez nem így volt, én csupán az egyike voltam ezen áldozatoknak, azonban tudva, hogy aznap haraggal váltunk el egymástól csakis tetőzte a fájdalmam. Már nem tudtam elmondani neki mennyire sajnálom, hogy valami kis semmiségen összevesztem vele, hogy visszacsinálnám az egészet, ha tehetném, de nem tehettem, már nem.

  Már nem voltam messze célomtól, ámbár még mielőtt oda tartottam volna, besétáltam abba a parkba, ahova sok emlékem fűzött. Ahogy beléptem, minden oda köthető emlékem felelevenedett: az első közös beszélgetések, az első randi, első csók és még igazán sorolhatnám. A lényeg az, hogy Hoseok benne volt minden kellemes és örömteli emlékemben, ami azzal a hellyel kapcsolatos volt. Szomorú szemekkel pillantottam meg törzshelyünket, azt a padot, melyet mindig elfoglaltunk, amikor a parkba mentünk, amely abban a pillanatban csurom víz volt, ezért ha akartam sem tudtam volna leülni. Tovább sétálva tekintetem megakadt a hintákon, amelyekről eszembe jutott késő esti beszélgetéseink, hiszen akkor jöttek a legbensősebb szócsatáink létre, amikor a hintába ülve lógattuk a lábunkat, majd egyszer-egyszer meglöktük a másikat, amikor valami bolondságot vágott be. Ez legfőképpen rá vonatkozott. Megeresztettem egy nagyon gyenge mosolyt, minek utána tovább is álltam.

  A parkból kifelé jövet megpillantottam egy virágüzletet, így vettem egy összeválogatott, különfélve virágokból álló csokrot, majd azzal a kezemben ismét elindultam, és csak uticélom végén álltam meg, mely a temető volt. Még nagyobb szomorúság kerített hatalmába, amikor beléptem a kapun. Nagyon sok sír tárult a szemem elé, mely még intenzívebb fájdalmat okozott, mivel tudtam, hogy ő is köztük van, hogy az egyik sírkő hozzá tartozik. Remegő lábakkal folytattam utamat, olyan halkan lépkedtem, ahogy csak tőlem telt, mintha attól féltem volna, hogy valaki rajta kap egy rossz cselekedeten. Pedig semmi olyasmire nem készültem, meg amúgy is, nem igazán lett volna ki rajta kapjon valamin is, hiszen egy lélek sem járt a temetőben. Csak én voltam annyira flúgos, hogy a még mindig zuhogó esőben, virággal a kezemben, a bokámig felcsapva a temetőben botorkálok, viszont úgy éreztem, hogy el kellett mennem, muszáj volt. Meg kellett látogatnom, el kellett juttatnom neki valamit.

  Pár perc kellett ahhoz, hogy a sírhoz érjek. Bár azelőtt nap felkészítettem magam, vagyis úgy éreztem, hogy fel vagyok készülve ahhoz, hogy ismét meglátogassam a sírját 5 hét után, de amikor oda kerültem, minden előkészületem hiábavalónak tűnt. Nem tudtam mit is kéne mondanom neki először, így aztán a csokrot, melyet olyannyira szorongattam már, hogy félő volt kipurcantom a virágokat benne, elhelyeztem a sírkő előtt. Egy ideig csak bámultam magam elé, hol a sírkövet néztem, hol a virágokat, hol pedig a cipőm orrát, miközben hallgattam az eső kopogását az esernyőmön s a földön egyaránt. Végül, amikor már valamennyire összeszedtem a bátorságom, kissé feljebb emeltem a fejem és megszólaltam.

- Hát újra itt vagyok, Hoseok. Kicsit sokáig elmaradtam, ugye? – kezdtem bele mondókámba, de olyan görcs volt a torkomba, hogy úgy éreztem megfulladok. – Ne haragudj, hogy ennyi ideig nem látogattalak meg. Tudom, hogy szereted a társaságot, így biztosan magányos voltál. Hogy vagy? Remélem jól. Nézd, már én is sokkal jobban vagyok – erőltettem egy gyenge vigyort az arcomra, és éreztem, ahogyan kezd elhomályosulni a látásom. – Úgyhogy nem kell aggódnod értem, jól vagyok… - a mondat végére hangom elcsuklott, majd záporozni kezdtek könnyeim, ugyanúgy, mint ahogy zuhogott az eső is körülöttem. – Sajnálom… Sajnálom… Annyira sajnálom, Hoseok! Ha aznap… nem veszekedtünk volna… akkor… nem történt volna mindez… Istenem, én annyira sajnálom… Mindenért… A balesetért is… Visszacsinálnám, ha módomban lenne, de nem tudom… Csak ennyit tudok tenni, hogy kérem, bocsáss meg nekem, bár… még én magamnak sem tudok megbocsájtani… Nem is várom el, hogy te megbocsáss.

  Nem tudom meddig álltam ott, lehajtott fejjel és sírtam, viszont már csak arra eszméltem fel, hogy az eső lassan kezd megállni, ahogyan az én könnyeim is kezdtek elapadni. A szürke fellegek lomhán kezdték elhagyni az égboltot, így a nap, kibújva a felhők árnyékából, fényességbe borította az egész helyet. Vontatottan emeltem el a fejem fölül az esernyőt, majd összecsukva azt, a földre dobtam. Belenyúltam a zsebembe, ahonnan egy levelet kotortam elő és egy öngyújtót. Leguggoltam, hogy egy szintbe kerüljek a földbe állított sírkővel, majd egy kicsit előrébb hajolva kinyitottam a borítékot, miközben a levél tartalmát a sírkő felé fordítottam, megmutatva annak, hogy mi állt benne.

- Ezt még abban az időkben írtam, amikor még nem tudtam ki voltál. A középiskolás énem kicsit gyerekes volt, ugye? – nevettem ki saját magam gúnyosan. – Mindig is meg akartam neked mutatni ezt a levelet, akármilyen gyerekesen is hangzik, mivel minden érzésemet akkor papírra vetettem, amelyek egy percre sem változtak azóta a pillanat óta. Kicsit elkéstem vele, tudom, de szeretném, ha elolvasnád – emeltem egy kicsit magasabbra a több oldalnyi levelet, az öngyújtót működésbe hozva alá helyeztem, majd figyeltem, ahogyan a papír lassan, de biztosan égni kezd. – Bár már nem vagy itt velem, mégis úgy érzem, hogy ha testben nem is, de lélekben jelen vagy. Bárki jöjjön az életembe, neked mindig lesz helyed a szívembe, még akkor is, ha soha nem fogsz megbocsájtani nekem – mondatom végére érve leejtettem a félig elégett levelet és néztem, ahogyan teljesen elég, míg csak a maradványok utaltak arra, hogy az valaha papír lehetett. – Mindenki körülöttem azt mondja, hogy lépjek túl a történteken… Úgy érzem tényleg itt az ideje… Ez viszont nem azt jelenti, hogy el foglak felejteni. Soha nem tenném. Szeretlek, és mindig is szeretni foglak, Hoseok, ebben soha ne kételkedj – ejtettem egy újabb könnycseppet, miközben felvettem az esernyőmet a földről és felálltam.

  Gyengéd szellő cirógatta a hajam, ahogyan függőlegesbe emeltem magam. Bár én gyengédnek éreztem, mégis volt olyan ereje, hogy a levél maradványait egy lökéssel szanaszét szórja, majd messzebb és messzebb vigye. Mosolyogva néztem utána, viszont ez a mosoly már nem erőltetett, sem gyenge, hanem egy megkönnyebbült és igazi mosoly volt. Tekintetem újra a sírkőre emeltem, hosszú másodpercekig még néztem, azután pedig elköszöntem és hazaindultam. A temető kijárata felé menet a szél ismételten belekapott a hajamba, bár ezúttal nem olyan érzés volt, mint az előző. Olyan volt, mintha direkt borzolta volna össze a hajam, csakhogy játszon az idegeimmel, csakúgy, mint Hoseok. Ekkor a szél belesüvített a fülembe, mire hirtelen megtorpantam. Mintha valaki belesuttogott volna a fülembe. Elnevettem magam, hiszen egy lélek sem járt ott abban a pillanatban, így arra fogtam, hogy csak beképzeltem magamnak, viszont ettől eltekintve, a könnyeim megint folyni kezdtek. A fülem mögé simítottam barna tincseimet, miközben lábaim vinni kezdtek, ám ezúttal meg sem álltam hazáig.

„Mi Ra... Köszönöm... Ég veled!”

Annyeong, kedves olvasóim~
Mint láthatjátok, meghoztam a beígért oneshot-ot. Siettem vele, hogy befejezzem még mielőtt a blogom elérné a 40.000 megtekintést. Könnyeket csal a szemembe a gondolat és a tény, hogy ennyien megnyissátok az oldalamat és megtekintitek vagy elolvassátok kreálmányaimat. Nagyon szépen köszönöm nektek. Igaz, még nem értem el a feljebb említett megtekintést, viszont ezt vegyétek olyan elő köszönet féleségnek ^^ Bár azt nem ígérem, hogyha meglesz a kellő megtekintés új részt hozok, viszont még sosem lehet tudni.
Addig is puszi nektek,
Blueberry