16.fejezet - Kéz a kézben

  A vér az ereimben éreztem, ahogy meghűl, pislogni sem tudtam, annyira hirtelen tűnt elő a semmiből az a három férfi, akik a múltkor úgy elbántak a mellettem lévő fiúval, ki ugyanolyan arccal nézte a hívatlan vendégeket, mint én. Sokkos állapotomból a düh ébresztett fel, ami ott fortyogott bennem azóta, hogy Daehyun-t helyben hagyták. Tekintetem elsötétedett, ahogyan az azelőtt megszólaló férfi közelebb lépett hozzánk és kárörvendő vigyorával hol engem, hol Dae-t vizsgálta. Ökölbe szorítottam a kezem és már készültem megszólalni, amikor egy kéz simult kezemre s nyugtató köröket tett rajta. Kérdő tekintettel néztem Daehyun felé, aki csak megrázta a fejét, majd dacosan az előttünk álló bandára nézett.

- Az időzítésetek mindig a legjobb… - mondta, viszont hangja olyan vészjóslóan csengett, amilyet addig még nem hallottam tőle. – Apám kiszabadult, ő tartozik nektek, nem én, úgyhogy menjetek hozzá, ha kell pénz.
- Ó, milyen nagy szája lett valakinek! – kerekedtek el a szemei az előttünk guggoló tagnak, majd harsány nevetésben tört ki. – Csak nem játszod a hőst a kis barátnőd előtt?
- Nem, annyit szeretnék, hogy engem hagyjatok ki az apám volt adósságaiból – csikorgatta a fogait, miközben szorított egyet a kezemen, mivel már olyan méreg volt bennem, hogy alig bírtam nyugton ülni.
- Hm… Ez mondjuk jogos – gondolkodott el egy másodpercre. – Habár… nem tudom miért kéne teljesítenünk ezt a kérésed.
- Mert nekem semmi közöm hozzá!
- Amíg a fia vagy, addig úgy hiszem, hogy elég mennyiségű közöd van hozzá. Ide a lóvét.
- De hiszen már odaadtam az egészet! Mi kell még?
- Az már nem elég, a duplája kell, viszont ha nincs nálad, a kis barátnőddel is megelégszünk – emelte meg kissé a kezét és felém nyúlt, viszont barátom egyből ellökte a kezét és megsemmisítő pillantást vetett rá.
- Nehogy hozzá merj nyúlni a mocskos kezeddel! – kelt ki magából teljesen és felpattant, egy időben a másik férfival.
- Miért, akkor mi lesz? – húzta még jobban Daehyun idegeit, én pedig már sejtettem mi lesz ennek az egésznek a vége.

  Daehyun olyan szép jobb egyenest alkalmazott, hogy a tag visszatántorodott az addig csendben figyelő két emberhez, így a helyzetet kihasználva megragadtam barátom kezét, majd eszeveszett rohanásba kezdtünk, hiszen semmi esélye nem lett volna 3 férfival szemben, mivel én nem sokat tudtam volna segíteni neki. Így éltem a közmondás lehetőségével, miszerint szégyen a futás, de hasznos. Persze az uzsorások – Daehyun szavaiból ítélve csak azok lehettek – sem hagyták annyiban a dolgot, és természetesen utánunk eredtek. Utcákon át üldöztek minket, de mivel eléggé a korban jártak már, sikerült valamennyi előnyre tegyünk szert. Mondanom sem kell, hogy mi is teljesen ki voltunk fáradva, de nem engedhettük meg magunknak a pihenést, mert akkor biztosak voltunk benne, hogy utolérnek, azt a jelenetet pedig nem szívesen éltem volna át.

  A futás közepette megpillantottam az orgonabokrot, amely eddig mindig szerencsével látott el, és hirtelen eszembe ötlött, hogy mi lenne, ha ott elbújnánk addig, amíg véglegesen is lerázzuk őket. A mellettem futó srácra néztem, akinek egyből leesett mit is terveztem, így aprót bólintva a bokor felé kezdtünk el szaladni, majd elrejtőztünk a tövében és megpróbáltunk olyannyira csendben maradni, amennyire csak tudtunk. Nem telt el sok idő és megjelent a három férfi teljesen kifulladva, majd miután észrevették, hogy eltűntünk, az amelyik Daehyun-nal beszélt hatalmas és nyomdafestéket nem tűrő káromkodásba kezdett. Pár percig még tanácskoztak, azután pedig újra a megkeresésünkre indultak.

  Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, amit csak akkor vettem észre, hogy egész odáig benntartottam. Ugyan ez a reakció hallatszott a kezemet még mindig szorító fiú felől, aki a fáradtságtól vagy a megkönnyebbüléstől a vállamra hajtotta a fejét és úgy szuszogott tovább.

- Huh, ezt megúsztuk… - emeltem az égre a tekintetem, amit csak foszlányokban láttam az orgona virágai miatt.
- Egyelőre – sóhajtotta Daehyun, miközben összekulcsolt kezünket bámulta.
- Nagyon elvetemültek. De mégis milyen pénzről volt szó?
- Az apám pénzt kért tőlük még régen, az okra még nem egészen jöttem rá, csak azt tudom, hogy engem kerestek meg, miután visszaköltöztünk, hogy lerójam az adósságot.
- Viszont már kifizetted nekik, nem? Akkor miért nem tudják békén hagyni az embert? – mérgelődtem, és úgy éreztem, hogy teljesen jogosan, hiszen ha már megkapták, amit akartak, akkor igazán békén hagyhatták volna már szegény fiút.
- Mert ezek rosszabbak, mint a piócák…
- És anyukád… Ő tud erről?
- Nem. A sebeimet is azzal magyaráztam neki, hogy összetűzésbe keveredtem a suliba – vonta meg a vállát, én pedig teljes mértékben megértettem, hogy miért nem beszélt erről Yoon Sun-ssi-nek.

  Elhúzódtam tőle, minek következtében felemelte a fejét és pislogva pásztázta az arckifejezésem, mely megértést és szomorúságot tükrözött, azon a napon már nem is tudtam hanyadjára. Két karom széttártam, és aznap, ugyan csak sokadjára megöleltem Daehyun-t, aki csak meglepetten fordította felém a fejét, kis idő múltán viszont visszaölelt és úgy ültünk egy darabig. Tényleg nem sok segítséget nyújthattam neki, hiszen csak annyit tehettem, hogy a karomba vonom és éreztetem vele, hogy rám mindig számíthatott, de bármennyire is kis dolgot tudtam tenni érte, azt jól akartam csinálni. Annyira sajnáltam mindazt, ami vele történt, hogy szavakba sem tudtam volna önteni. Bár mindig azt mondta nekem, ne sajnáljam, mégsem tehettem ez ellen az érzés ellen semmit sem.

- Kinyírom őket, amiért elrontották az idillt… - morogtam a vállába csalódottan.
- Nem érnek meg annyit, hogy miattuk a börtönbe köss ki – mondta megrovóan, de hangjában érezhető volt, hogy mosolygott.
- Igazad van. Akkor nem lenne, ki szórakoztasson – kuncogtam én is.

  Mivel már egy jó ideje úgy ültünk, úgy gondoltam ideje lenne elengednem szegényt, még mielőtt kiszorítom belőle a szuszt is, így amikor engedtem szorításomon és készen álltam elhúzódni tőle, nem engedte, inkább még intenzívebben ölelt. Kicsit megilletődtem, ámbár egyáltalán nem bántam, sőt nagyon örültem, hogy nem akar elengedni.

- Ezért mondtam, hogy tartsd magad távol tőlem… - suttogta, mire az örömöm egyből átváltott méregbe.
- Daehyun…
- Csak bajba kerülsz, ha velem maradsz, célpont leszel… Nem kérhetem tőled mindezt… Nem vállalhatod a kockázatot.
- Daehyun, ezt már megbeszéltük. Nem tudsz eltántorítani a döntésemtől. Nem érdekel milyen veszélyes is, én akkor is veled akarok maradni – toltam el magamtól, majd arcát két kezem közé fogtam. – Nem rettentesz el magadtól…
- Ye Rim, kérlek…
- Nem, nem hagyhatlak kicsúszni a kezeim közül. Minden pillanatot ki akarok élvezni, amit együtt töltünk, és ezúttal nem engedem, hogy eltűnj az életemből. És ez a végleges válaszom. Nem akarok többet erről beszélni – mondtam, egész végig a szemébe nézve, melyek válaszomat hallva lecsukódtak, majd pár pillanat múlva újra kinyitotta őket.
- Rendben, akkor megvédelek. Nem fogom engedni, hogy bajod essen.
- Ez a beszéd – mosolyodtam el, és egy gyors puszit nyomtam a szájára.

  Kissé elkerekedtek a szemei, de hamar magához tért és az a csók, mely elmaradt a három fickó megjelenése miatt, ott, az orgona bokor aljában végre megtörtént. A szomorúság, öröm, félelem, düh, szerelem… minden benne volt abban az egy csókban és tudtuk, hogy ezek után nehézségekkel fogunk szembenézni, de legalább együtt fogjuk megtenni a kellő lépéseket ahhoz, hogy megoldást találjunk.

  Miután elváltunk egymástól, előkúsztunk a bokor alól, majd az útra lépve alaposan körülnéztünk, viszont hála legyen a fent valónak, se híre se hamva nem volt a három férfinak. Felszabadultan sóhajtottunk egyet, majd kézen fogva elindultunk a házam felé, mivel Daehyun ragaszkodott hozzá, hogy hazakísérjen, amit nem tartottam egy pillanatig sem rossz ötletnek. Az otthonom felé menet eszembe jutott Yoon Sun-ssi és az, hogy mi van, ha míg Daehyun velem volt, addig történt vele valami, de az említett fiú hamar eloszlatta az aggodalmam, mert elmagyarázta, hogy nincs mitől tartanom, a rendőrök azóta őrzik a házukat, amióta az apja kiszabadult a börtönből.

  A házunkhoz érkezve Daehyun hirtelen ötlettől vezérelve elkérte a mobilom, én pedig készségesen odaadtam, először nem is tudtam miért kéri, ám aztán hamar leesett. Addig meg sem volt a telefon száma. Amikor végzett, felhívta az ő telefonját, majd visszaszolgáltatta a készülékem.

- Köszönöm, hogy hazakísértél és a telefonszámod – nevettem el magam, mire az ő szája is mosolyra húzódott.
- Nincs mit. Hát akkor… én megyek, mert omma halálra aggódja magát a végén.
- Igen-igen, menj csak és nagyon vigyázz magadra! Ha pedig baj lenne, hívd a rendőrséget!
- Persze – bólintott, gyorsan megölelt, majd elindult.

  Míg távolodó alakját néztem, emlékeztettem magam, hogy az a srác, aki ott menetel a lámpák fényében, aki olykor-olykor hátranéz és mutatja nekem, hogy menjek már be a házba, aki reakciómra csak megcsóválja a fejét és aki az utca sarkán végleg eltűnik, az Daehyun, az a srác, akit szeretek.

Annyeong mindenki~!
Bizony, nem csalás nem ámítás, erőt vettem magamon, és megírtam a Mysterious Eyes következő részét, amelyet annyit szüneteltettem már. Remélem elnyeri a tetszésetetket és kapok egynéhány véleményt is~ Puszi nektek~
Blueberry~