17.fejezet - Együtt

  A rózsaszín köd olyan hirtelen sújtott le rám, hogy még érzékelni sem tudtam a helyzetemet rendesen. Miután már Daehyun eltűnt a szemem elől, biztosan az ajtóban álltam egy jó negyed órán keresztül, miközben azt latolgattam, hogy mi is történt velem az elmúl pár órában. Az egész olyan hihetetlennek tűnt, hiszen a napom azzal kezdődött, hogy Daehyun-t egy rendőr látogatta meg, felkeltve bennem a gyanút, hogy talán tett valamit, azután kiszedtem nagyra becsült legjobb barátomból, Zelo-ból az igazat, miszerint nem a srác miatt ment a rendőr a suliba, hanem az apja miatt. Ezután ez az információ derült égből villámcsapásként ért, ami elindította a Niagara vízesést a szemeimből, majd bevallottam Daehyun-nak, hogy szeretem, ami viszonzásra talált. Megtudtam az egész háttér történetet a családjával kapcsolatban, ezek után feltűnt az a három férfi, akik elől elmenekültünk, az orgonabokor alatt történt egy s más dolog, végül pedig az addig említett fiú társaságában hazamentem. Amint ezt így lejátszottam az elmémben, a fejemhez kaptam, mert félő volt, hogy elhagyom a végén ennyi sok információ halmaz után. Csak egy szokásos nap volt az is, mint mindegyik egy középiskolás életében, nemde? … Na, még mit nem!

  Ábrándozásomból az ajtó felett felfüggesztett lámpa fénye zökkentett ki, amely jelezte, legalábbis én ezt egy határozott célzásnak könyveltem el, miszerint szüleim tudtak jelenlétemről. Szemeim a hirtelen elkerekedtek, amikor sikerült magamban realizálni a tényt, hogy hihetetlen késő lehetett már, így eléggé féltem bemenni a házba, mert biztos voltam benne, hogy olyan fejmosást fogok kapni, ami el fog tartani hajnalig is… Na, jó, a hajnal egy kicsit túlzás, de biztos voltam benne, hogy olyan leszidásban lesz részem, mint addig életemben soha. A nyakamat behúzva, csigalassúsággal szembefordultam az ajtóval, hatalmasat szippantva a levegőből helyeztem a kilincsre a kezem, összeszorítottam a szemem, majd kitárva magam előtt az ajtót léptem be a házba.

  Elképedve néztem a fogadtatásom, ami csak a nővéremből állt, a szüleim sehol sem voltak láthatók, pedig még a kiabálásra is felkészültem, de arra a szituációra viszont nem számítottam. Többszörösen is pislogtam, hogy valóban nem csak káprázik a szemem, de nem, a család idősebb tagjai tényleg nem voltak ott. Kérdőn néztem Ye Kyung-ra, aki csak vigyorogva vonogatta a vállát, ám abban a vigyorban volt valami sokat sejtető, amitől még a hideg is kirázott. Sután odalépdeltem hozzá, de még mielőtt megállhattam volna előtte, rám vetette magát, minek utána szorosan ölelgetni kezdett. Reakciója kissé ledöbbentett, nem tudtam mire ez a nagy maci ölelés, ezért csak mosolyogva visszaöleltem.

- Gratulálok, Ye Rim! – mondta, hangja csupa izgatottság és öröm volt, amitől felszaladt a szemöldököm, bár kezdett összeállni bennem, hogy miért is volt olyan boldog. – Végre elkaptad a csávót!
- Te honnan…? – kezdtem bele kérdésembe, de azután eszembe jutott, hogy Daehyun hazakísért, így gyorsan eltoltam magamtól nővérem, miközben reménykedően néztem a szemébe. – Unni… Ugye nem láttad az előbb, hogy…
- Óó, dehogynem, és nem én voltam az egyedüli – vigyorgott tovább önfeledetten, szavai hallatán viszont az én arcom színe egy-két árnyalattal fehérebb lett.
- Azt ne mondd, hogy anya és apa is… látta…
- Így járnak, ha leselkednek a kicsi lányuk után – vonta meg a vállát, én pedig a tenyerembe temettem az arcom, nem tudtam elhinni, hogy komolyan meglestek minket.
- Ez olyan kínos… - suttogtam teljesen zavarba jőve.
- Nyugi, elmagyaráztam nekik a helyzetet, ezért nincsenek itt. Apa mondjuk kicsit frusztrált volt, amikor a „haverod” megcsókolt, de lenyugtattuk, hiszen anya is nagyon örül neked. Így, hogy oldjam a még nagyobb cikit és kikérdezést, inkább elküldtem őket aludni – magyarázta tele energiával, nekem pedig csak annyi szerepem volt, hogy elképedve figyeljem addig, ameddig befejezi mondandóját.
- Te jó ég! – nevettem fel, ezúttal nem a kínos helyzet miatt, hanem a szituáció abszurditásán. – Akkor azt hiszem, semmi mesélni valóm sincs, mivel már úgyis mindent tudsz, ami lényeges.
- Dehogyisnem! Részleteket kérek, méghozzá aprólékosan!

  Ezek után egy jó kis csajos estét tartottunk, bár nem sokáig, mert nekem másnap suliba is kellett mennem, de annyira pont elég volt az a kis idő, hogy elmeséljem mi és hogyan történt. Bár azt a kis részletet kihagytam a mesémből, hogy három nagydarab ember elől menekültünk 1 órával azelőtt, na meg azt, amit Dae mesélt nekem a családjáról, hiszen azért mondta el nekem a történetét, mert megbízott bennem, így nem tehettem meg azt, hogy továbbadom, nem lett volna helyes. Meg aztán nem akartam testvéremet megijeszteni, főleg azután, hogy teljes mértékben áldását adta nekünk, amit pont így szó szerint ki is mondott, miután befejeztem a mesélést, ezért mikor meghallottam milyen hivatalosan hangzott az ő szájából az a mondat, majd leestem az ágyról, olyan nevetőgörcs kerített hatalmába. Így aztán, hogy mindent elmondtam, amit úgy éreztem, hogy tudnia kell, mindketten takarodóra fogtuk, mert unni másnap kellett segítsen a pékségbe, én meg mentem vissza a pokolba, bár legalább volt egy mentőkötelem. Daehyun-nal ellepve az elmémet feküdtem be a jó puha, meleg ágyamba, majd mosolyogva hunytam le a szemem, és alig vártam, hogy reggel legyen.

  Alig vártam a reggelt, az már biztos, viszont az nem volt a tervemben, hogy ismételten el fogok aludni, így olyan fénysebességgel öltöztem, sminkeltem és csináltam meg a hajam, mint még soha azelőtt. Testvérem is felkelt, amíg én azt sem tudtam mit csináljak először, öltözzek fel vagy mossak arcot, így az ajtómba állva nézte, ahogy sürgök-forgok a szobában, miközben jókat nevetett rajtam, én pedig sietésem közepette annyit tehettem, hogy szúrós pillantásokkal illettem, bár nem sokat értem el vele a jelek szerint, hiszen tekintetem láttán még nagyobb hahotázásba kezdett, ami kezdett igen átcsapni kárörvendőbe. Pont, amikor készen lettem és az eredményt a tükörben konstatáltam, anya hangja harsant fel, arra figyelmeztetve, hogy megérkezett Zelo és Daehyun. Ye Kyung és én egyszerre néztünk össze, és ugyan abban a pillanatban mind a ketten elvigyorodtunk, testvérem valószínű azért, mert tudta már mennyire várom, hogy találkozzak Daehyun-nal, én pedig azért, mert végre láthatom őt – nem mintha olyan régen találkoztunk volna - és azért is, mert omma végre nem „kis barátom”-nak nevezte Zelo-t, hanem az előbb említett névvel illette pár évvel fiatalabb legjobb barátom.

  Gyorsan szedve a lábaim rohantam le a lépcsőn, szülőm a kezembe nyomta az aznapi reggelim és ebédem, miközben biztatóan mosolygott és elsuttogott egy „Sok sikert!”, minek következtében megöleltem, majd rohantam tovább a bejárati ajtó felé, hogy miután felvettem a cipőmet kiléphessek a kellemes tavaszi levegőre, mely igazán jó érzéssel és energiával töltött el, főleg azután, hogy megláttam őt. A jókedvet az arcomról semmi sem tudta volna letörölni. Szokásosan lepacsiztam Zelo-val, azután pedig barátomhoz mentem, aki meleg mosollyal köszöntött, amitől szívem kétszer olyan gyorsan kezdett el dobogni mellkasomban, főleg azután, hogy megragadta a kezem, majd összekulcsolta az övével. Lenéztem kezünkre, ezután Zelo felé pillantottam, ő pedig olyan arckifejezéssel nézett ránk, mint aki már azóta ezt a pillanatot várja, hogy először bemutatott egymásnak minket. Kissé elvörösödtem, na jó, nem kicsit, hanem nagyon, ekkor pedig mindkét fiúból kitört a nevetés.

  Bár én és Daehyun hivatalosan is egy pár lettünk, semmi sem változott, hisz ugyan olyanok voltunk, mint azelőtt, igaz, barátom talán kicsit többet beszélt, mint azelőtt és többször mosolygott, ami meg kell hagyni, iszonyat jól állt neki, továbbra is hármasban tettük meg a sulihoz vezető utat, ahol szokásosan elváltunk Zelo-tól, minek utána már csak ketten folytattuk az utunkat az osztályterem felé. Igaz, még mielőtt elváltunk volna haveromtól, a deszkás bandával találkoztunk a suli előtt, így amikor megláttak engem, rögtön rohanni kezdtek felém, én pedig mosolyogva integettem – bár még mindig nem értettem, hogy miért szerettek annyira- viszont amikor meglátták, hogy jobb kezemet Daehyun tartja rabságban, egyből lelassítottak és döbbenten kullogtak oda hozzánk.

- Jó reggelt! – köszöntem nekik önfeledetten, viszont mivel nem kaptam választ, köszöntésem megismételtem, de semmi, teljesen le voltak fagyva, így tanácstalanul néztem Zelo-ra, ám tőle sem kaptam semmien magyarázatot, mert éppen el volt foglalva, hogy jóízűen kuncogjon a markába. – Öm… Baj van?
- Noona… - szólalt meg végre az egyik, mire felé fordultam. – Te és Dae-hyung… jártok?
- Öm, hát… izé…
- Igen – mondta ki helyettem a választ a mellettem ácsorgó fiú gonosz vigyorral.

  Daehyun válasza három féle reakciót váltott ki a körülötte lévőkből: belőlem meglepettséget, hogy úgy kerek-perec kimondta a dolgokat, kertelés és mellébeszélés nélkül, Zelo-ból egy elismerő pillantást, amit egy vigyorral társított, és a fiúkból még nagyobb döbbenetet. A csengő jelzésére kapta fel mindenki a fejét, ezért Zelo, jó vezető lévén elhessegette a srácokat, majd elköszönve tőlünk ő is elrohant, mi pedig komótos léptekkel tettük meg a teremig vezető utat, mivel annyira nem siettük el a dolgokat. Amikor beértünk a terembe, örömmel vettük észre, hogy még nem volt bent a tanár, így a helyünkhöz mentünk és leültünk. Sajnos azzal a tanárral volt óránk, aki kiszabta ránk az osztály kitakarítását, ezért volt egy nagyon rossz érzésem az órájával kapcsolatban és sajnos a megérzésem beteljesült, mivel egész órán engem és padtársamat szívatott, persze az is közre játszott benne, hogy Dae újra elaludt, mily meglepő. Hála isten, óra végén csak egy kisebb leszidást kaptunk, hogy szedjük össze magunkat meg a szokásos blabla, de inkább az, mintsem hogy újra kitakarítsuk az osztályt, mert akkor lettem volna olyan kőszívű, hogy barátomra hagytam volna a munka nagy részét… Dehogy tudtam volna lenni, túlságosan szerettem ahhoz.

- Nem gondoltam volna, hogy valaha is újra találkozom veled… - mondtam, miközben a suli tetőn ülve néztük a gyönyörű, felhőtlen égboltot.
- Akkor kellemes meglepetés voltam – mormogta, majd a vállamra hajtotta a fejét.
- Hát… ezt annyira nem mondanám… - húztam el a szám színpadiasan, és visszagondoltam életünk második találkozására, amely ugyancsak az orgona alatt történt, amikor tele volt sebekkel, azokat elláttam, majd aztán csak úgy, huss, eltűnt a szemem elől.
- Sajnálom. Nem bíztam az emberekben… Most sem bízom.
- Kivéve Zelo-t, anyudat és engem.
- Pontosan – mondta, miközben egy gondterhelt sóhaj hagyta el telt ajkait. – Szeretném, ha ez a pillanat nem múlna el soha. Ha megállna az idő, és nem kéne azon aggódnom, hogy mikor talál ránk az a… gyilkos. Féltelek és anyát is.
- Tudom – komolyodott el nekem is a hangom, majd lehunytam a szemem. – Én is féltelek téged, főleg azok után, amin keresztülmentél. Nem akarlak annyi sebbel, horzsolással és zúzódással látni. A rosszabb verzióra nem is merek gondolni…

  Lehangolt beszélgetésünket Daehyun telefonjának rezgése zavarta meg, így előkotorászta valamelyik zsebéből, mindezt úgy, hogy egy pillanatra sem mozdította el fejét a vállamról, majd amikor sikerült végre megtalálni a készüléket, kiderült, hogy csak üzenete érkezett az anyukájától. Miután hümmögve elolvasta az üzenet tartalmát, felém nyújtotta a mobilt, jelezve, hogy olvassam el. Mosolyogva olvastam az sms-t, hiszen az állt benne, hogy olyan régen látott már, szeretné, ha meglátogatnám. Persze egyből „igen”-t mondtam, minek következtében a mobil tulajdonosa visszakérte a készüléket, bepötyögte a választ, majd zsebre vágva a telefont újra elmerültünk az ég kémlelésében, miközben mindkettőnkben más-más gondolatok kavarogtak.

  Ahhoz képest, hogy milyen unalmasak voltak az aznapi órák, elég gyorsan eltelt az idő, és már csak azon vettem észre magam, hogy Daehyun-al kettesben sétálok hozzájuk, hogy találkozhassak az anyukájával, hiszen ha már meghívott, eszembe sem volt elutasítani. Minden pillanatot kihasználva, hogy kettesben lehettünk, a hozzájuk tartó utat lassan tettük meg és mindenféléről beszélgettünk, vagyis jobban mondva inkább én beszéltem többet, Daehyun csak hozta a formáját. Azért hátra-hátra néztem néha, mert feltámadt bennem a paranoia, hogy nem-e követnek minket a tegnapi fickók, de színüket sem láttam. A mellettem ballagó srác valószínűleg egy idő után észrevette, hogy sokszor fordulok hátra, ezért szorított egyet a kezemen, ami egyszerre nyugodtsággal töltött el. Azután egyszer sem néztem hátra, figyelmem a mondandómra összpontosítottam és barátom arckifejezéseire, mely hirtelen elkomolyodott, amikor beértünk az utcába. Abba az irányba néztem ahova ő is, majd megpillantottam a rendőrautót, mely a házuk előtt parkolt, és azt a rendőrt, nagyban beszélni Dae anyjával, aki felkereste barátom a suliban. A balomon lévő srác kissé megfeszült a jelenet láttán, amin persze egy pillanatig sem csodálkoztam, mert úgy néztem, hogy valami nagyon komoly dologról beszélhettek pár méterrel előttünk. Közelebb mentünk, így sikerült felkeltenünk Yoon Sun-ssi figyelmét is, mire arckifejezése komolyról boldoggá váltott át és integetni kezdett felénk. Dae és én egyszerre engedtük el a kezünket és a nőhöz sétáltunk, aki mellől időközben a rendőr távozott, visszaült a kocsiba a társa mellé.

- Ye Rim-ah, úgy örülök, hogy látlak! – jött oda hozzám az anyuka és megölelgetett.
- Én is nagyon örülök a meghívásnak! – mosolyodtam el boldogan.
- Jaj, hát bármikor – eresztett el, majd végigmért és Daehyun-ra nézett.
- Mi az? – pislogott nagyokat az előbb említett srác, mire anyukája csak gyanakvóan nézett rá.
- Azt hiszem lesz egy kis mesélni valótok, fiatalok. Láttam ám azt a két összekulcsolt kezet! Mindent tudni akarok!

Annyeong, kedves olvasóim!
Örömmel látom, hogy még vannak olyan emberek, akiket érdekel ez a fici, annyi kihagyás után is. Siettem a rész megírásával, ahogyan tőlem telt, de annyi bajom volt az egyetemmel, hogy nem maradt időm rá, hogy írjak, ezért ma sort kerítettem, arra, hogy befejezzem és feltegyem, hogy elolvashassátok. Remélem elnyeri a tetszéseteket, és mint mindig pipákat és véleményeket szívesen fogadok~
A következő részig~

Blueberry

Esőtől áztatott emlékek ~ Wonho oneshot

  Esernyővel a kezemben lépkedtem a magányos utcán, ahol csak egy-két ember haladt el mellettem, azok is teljesen figyelmen kívül hagyva jelenlétem. Egyáltalán nem bántam, sőt, örültem, hogy abban a pillanatban átnéztek rajtam a velem szemben jövő alakok. Az égből minduntalan esőcseppek záporoztak a földre, megnedvesítve azt, majd egy bizonyos idő elteltével teljesen elázott az egész, miután már több, mint fél órája szüntelenül esett és esett.       Üres tekintettel néztem fel a szürke égboltra, amely teljes mértékben egyezett az én hangulatommal is, mely szürke, szomorú, tanácstalan és elveszett volt. Nélküle, teljesen tehetetlen voltam. Olyan voltam, mint egy üres hüvely, szellemi és fizikai erő nélkül. Ahogyan az eget kémleltem, megálljt parancsoltam lábaimnak és csak meredten néztem felfelé. Az esőcseppek halkan kopogtak az esernyőmön, a kocsik nagy zajt csapva haladtak el mellettem az úttesten, de én egyiknek sem szenteltem nagy figyelmet. Mintha minden összemosódott volna az eső eleredtével és egyszerre úgy éreztem, hogy még az időjárás is nekem kedvez, abban az értelemben, hogy én is sikeresen bele tudtam folyni környezetembe. Pár pillanat, ennyi időt töltöttem még az ég kémlelésével, majd tekintetem újra az épületekre és az utcán menetelő emberekre vándorolt. Egy pillanatra azt hittem, hogy őt látom, ahogy ott áll, zsebre dugott kezekkel a járda végében és engem vár, ahogy addig mindig is tette, így egy hitetlen mosolyra húztam az ajkaim, teljesen megörültem a srác láttán. Léptem egyet előre, hogy aztán újra megtorpanhassak, hiszen ez mind csak illúzió volt, halucináltam jelenlétét, hisz ő már nem lehetett ott, ahol én, nem volt már velem. Tényleg nem volt ott, amikor újra odakaptam a pillantásom. Egy könnycsepp gördült le az arcomon, miközben szép lassan ismét elindultam.

  Komótos léptekkel meneteltem a gyalogátkelő felé, melyen az emberek, szedve a lábukat gyorsan átértek a másik oldalra, még mielőtt a lámpa, mely a zebra mindkét oldalára fel volt függesztve, pirosra nem váltott. Pár személy még átszaladt a pislogó zöld fénynél, sietős dolguk lehetett, én viszont nem erőltettem meg magam, hogy megkockáztassam az átmenetelt a túloldalra, hanem lassan odasétáltam az úttest széléhez pont abban a pillanatban, amikor pirosan gyulladt ki a lámpa. Nekem nem volt sietős, az egész napomat rászántam terveimre. Nem akartam mást sem csinálni, csak egy sétára indulni, egyedül, hogy gondolatban újra vele lehessek.

  Elködösült tekintettel néztem magam elé, amikor hirtelen egy emlék jelent meg szemeim előtt. Pár hónappal azelőtt, hogy elment, Hoseok-al éppen a kedvenc parkunkba tartottunk és ugyan úgy pirosat kaptunk. A kezemet lazán fogó srác csak elhúzta a száját, én viszont jót nevettem reakcióján, mire sunyin rám vigyorgott, én pedig már tudtam, hogy készül valamire, ezért amikor a lámpa jelezte, hogy mostmár átkelhetünk a zebrán, elengedtem a kezét, majd rohanni kezdtem a másik oldalra. Hangosan utánam kiáltott, hogy úgyis el fog kapni, bárhogyan is próbálok menekülni előle, én viszont ugyancsak felnevettem, ezúttal gyerekes viselkedésünk miatt. Végül neki lett igaza, elkapott és ügyes kézmozdulatokkal összeborzolta a hajam, én pedig hagytam neki, nem tehettem sok mindent ellene. Az emlék úgy röppent el a szemem előtt, mint az álom, a kellemes érzés pedig, ami az emlék felelevenítésével a hatalmába kerített, egy szempillantás alatt szertefoszlott és ismét üresnek éreztem magam belül. Szerettem volna még egyszer olyan vidáman beszélgetni vele, kergetőzni, mint a kis gyerekek, nevetni egy csomót a bolondságain, kézen fogva sétálni, élvezni egymás társaságát, érezni az érintését, mindez jó lett volna, de már késő volt, rég késő.

  Mivel a lámpa már egy ideje zöldre váltott, az emberek tömege, kikerülve engem, megindultak a szemben lévő oldal felé, így én is kelletlenül elindultam a vizes úton, át a túloldalra. Átérve, uticélom felé vettem az irányt. Magamba roskadva lépkedtem és néztem, ahogyan az emberek, kezüket vagy éppen táskájukat tartva a fejük felett szaladnak az eső elől és ekkor újabb emlék jutott eszembe, amikor Hoseok és én is ugyan úgy jártunk, mint azok a rohanó emberek, az esőtől mentve magukat. Azon a napom találkoztunk először, mely olyan érzést keltett bennem, mintha csak tegnap történt volna. Középiskolások voltunk, amikor megtörtént az első találkozásunk. Egy iskolába jártunk, viszont addig a napig észre sem vettem jelenlétét, vagy ha igen, akkor sem emlékeztem rá, hiszen sok diákkal futottunk össze nap, mint nap, viszont azon az esős kedd délután minden megváltozott. Egyedül indultam hazafelé és már félúton jártam, amikor az ég úgy gondolta, hogy egy nagy dörgés kíséretében sírásra fogja. Megpróbáltam szaladni előle, de egyre jobban és jobban esett, így beálltam egy ház alá, hogy megvárjam, míg eláll. Egy picit távolabb tőlem állt egy másik személy is, ugyancsak az esőtől védve magát. Ő volt az a személy. Amint odanéztem, ő elkapta a pillantásom, majd rám mosolygott. A lélegzetem elállt és csak kerek szemekkel néztem őt, és éreztem, ahogyan hatalmasat dobban a szívem. Szerelem volt első látásra. 

  Sóhajtva néztem még egy ideig a rohanó embereket, miközben még mindig a beugró emlék hatása alatt voltam. Sírni akartam, újra kiadni magamból mindent, ám az elmúlt hetekben ez a cselekedet annyiszor megtörtént már, hogy úgy éreztem csak pár könnycseppre futná, és azután teljesen elapadna a könnycsatornám. Így inkább csak sokadjára is elindultam, még jobban szorítva az esernyőt a kezemben, mint addig. Menet közben próbáltam kiüríteni a fejem, nem gondolni a rossz dolgokra, egyedül a jó emlékeknek akartam helyet engedni az elmémben, ami majdnem sikerült is volna, ha nem tárul a szemem elé minduntalan az a borzalmas kép, az, amikor elment és végleg itt hagyott. Bár ezt úgy állítom be, mintha csak nekem fájt volna az egész, hogy a történtek mindössze engem kavartak volna fel, de ez nem így volt, én csupán az egyike voltam ezen áldozatoknak, azonban tudva, hogy aznap haraggal váltunk el egymástól csakis tetőzte a fájdalmam. Már nem tudtam elmondani neki mennyire sajnálom, hogy valami kis semmiségen összevesztem vele, hogy visszacsinálnám az egészet, ha tehetném, de nem tehettem, már nem.

  Már nem voltam messze célomtól, ámbár még mielőtt oda tartottam volna, besétáltam abba a parkba, ahova sok emlékem fűzött. Ahogy beléptem, minden oda köthető emlékem felelevenedett: az első közös beszélgetések, az első randi, első csók és még igazán sorolhatnám. A lényeg az, hogy Hoseok benne volt minden kellemes és örömteli emlékemben, ami azzal a hellyel kapcsolatos volt. Szomorú szemekkel pillantottam meg törzshelyünket, azt a padot, melyet mindig elfoglaltunk, amikor a parkba mentünk, amely abban a pillanatban csurom víz volt, ezért ha akartam sem tudtam volna leülni. Tovább sétálva tekintetem megakadt a hintákon, amelyekről eszembe jutott késő esti beszélgetéseink, hiszen akkor jöttek a legbensősebb szócsatáink létre, amikor a hintába ülve lógattuk a lábunkat, majd egyszer-egyszer meglöktük a másikat, amikor valami bolondságot vágott be. Ez legfőképpen rá vonatkozott. Megeresztettem egy nagyon gyenge mosolyt, minek utána tovább is álltam.

  A parkból kifelé jövet megpillantottam egy virágüzletet, így vettem egy összeválogatott, különfélve virágokból álló csokrot, majd azzal a kezemben ismét elindultam, és csak uticélom végén álltam meg, mely a temető volt. Még nagyobb szomorúság kerített hatalmába, amikor beléptem a kapun. Nagyon sok sír tárult a szemem elé, mely még intenzívebb fájdalmat okozott, mivel tudtam, hogy ő is köztük van, hogy az egyik sírkő hozzá tartozik. Remegő lábakkal folytattam utamat, olyan halkan lépkedtem, ahogy csak tőlem telt, mintha attól féltem volna, hogy valaki rajta kap egy rossz cselekedeten. Pedig semmi olyasmire nem készültem, meg amúgy is, nem igazán lett volna ki rajta kapjon valamin is, hiszen egy lélek sem járt a temetőben. Csak én voltam annyira flúgos, hogy a még mindig zuhogó esőben, virággal a kezemben, a bokámig felcsapva a temetőben botorkálok, viszont úgy éreztem, hogy el kellett mennem, muszáj volt. Meg kellett látogatnom, el kellett juttatnom neki valamit.

  Pár perc kellett ahhoz, hogy a sírhoz érjek. Bár azelőtt nap felkészítettem magam, vagyis úgy éreztem, hogy fel vagyok készülve ahhoz, hogy ismét meglátogassam a sírját 5 hét után, de amikor oda kerültem, minden előkészületem hiábavalónak tűnt. Nem tudtam mit is kéne mondanom neki először, így aztán a csokrot, melyet olyannyira szorongattam már, hogy félő volt kipurcantom a virágokat benne, elhelyeztem a sírkő előtt. Egy ideig csak bámultam magam elé, hol a sírkövet néztem, hol a virágokat, hol pedig a cipőm orrát, miközben hallgattam az eső kopogását az esernyőmön s a földön egyaránt. Végül, amikor már valamennyire összeszedtem a bátorságom, kissé feljebb emeltem a fejem és megszólaltam.

- Hát újra itt vagyok, Hoseok. Kicsit sokáig elmaradtam, ugye? – kezdtem bele mondókámba, de olyan görcs volt a torkomba, hogy úgy éreztem megfulladok. – Ne haragudj, hogy ennyi ideig nem látogattalak meg. Tudom, hogy szereted a társaságot, így biztosan magányos voltál. Hogy vagy? Remélem jól. Nézd, már én is sokkal jobban vagyok – erőltettem egy gyenge vigyort az arcomra, és éreztem, ahogyan kezd elhomályosulni a látásom. – Úgyhogy nem kell aggódnod értem, jól vagyok… - a mondat végére hangom elcsuklott, majd záporozni kezdtek könnyeim, ugyanúgy, mint ahogy zuhogott az eső is körülöttem. – Sajnálom… Sajnálom… Annyira sajnálom, Hoseok! Ha aznap… nem veszekedtünk volna… akkor… nem történt volna mindez… Istenem, én annyira sajnálom… Mindenért… A balesetért is… Visszacsinálnám, ha módomban lenne, de nem tudom… Csak ennyit tudok tenni, hogy kérem, bocsáss meg nekem, bár… még én magamnak sem tudok megbocsájtani… Nem is várom el, hogy te megbocsáss.

  Nem tudom meddig álltam ott, lehajtott fejjel és sírtam, viszont már csak arra eszméltem fel, hogy az eső lassan kezd megállni, ahogyan az én könnyeim is kezdtek elapadni. A szürke fellegek lomhán kezdték elhagyni az égboltot, így a nap, kibújva a felhők árnyékából, fényességbe borította az egész helyet. Vontatottan emeltem el a fejem fölül az esernyőt, majd összecsukva azt, a földre dobtam. Belenyúltam a zsebembe, ahonnan egy levelet kotortam elő és egy öngyújtót. Leguggoltam, hogy egy szintbe kerüljek a földbe állított sírkővel, majd egy kicsit előrébb hajolva kinyitottam a borítékot, miközben a levél tartalmát a sírkő felé fordítottam, megmutatva annak, hogy mi állt benne.

- Ezt még abban az időkben írtam, amikor még nem tudtam ki voltál. A középiskolás énem kicsit gyerekes volt, ugye? – nevettem ki saját magam gúnyosan. – Mindig is meg akartam neked mutatni ezt a levelet, akármilyen gyerekesen is hangzik, mivel minden érzésemet akkor papírra vetettem, amelyek egy percre sem változtak azóta a pillanat óta. Kicsit elkéstem vele, tudom, de szeretném, ha elolvasnád – emeltem egy kicsit magasabbra a több oldalnyi levelet, az öngyújtót működésbe hozva alá helyeztem, majd figyeltem, ahogyan a papír lassan, de biztosan égni kezd. – Bár már nem vagy itt velem, mégis úgy érzem, hogy ha testben nem is, de lélekben jelen vagy. Bárki jöjjön az életembe, neked mindig lesz helyed a szívembe, még akkor is, ha soha nem fogsz megbocsájtani nekem – mondatom végére érve leejtettem a félig elégett levelet és néztem, ahogyan teljesen elég, míg csak a maradványok utaltak arra, hogy az valaha papír lehetett. – Mindenki körülöttem azt mondja, hogy lépjek túl a történteken… Úgy érzem tényleg itt az ideje… Ez viszont nem azt jelenti, hogy el foglak felejteni. Soha nem tenném. Szeretlek, és mindig is szeretni foglak, Hoseok, ebben soha ne kételkedj – ejtettem egy újabb könnycseppet, miközben felvettem az esernyőmet a földről és felálltam.

  Gyengéd szellő cirógatta a hajam, ahogyan függőlegesbe emeltem magam. Bár én gyengédnek éreztem, mégis volt olyan ereje, hogy a levél maradványait egy lökéssel szanaszét szórja, majd messzebb és messzebb vigye. Mosolyogva néztem utána, viszont ez a mosoly már nem erőltetett, sem gyenge, hanem egy megkönnyebbült és igazi mosoly volt. Tekintetem újra a sírkőre emeltem, hosszú másodpercekig még néztem, azután pedig elköszöntem és hazaindultam. A temető kijárata felé menet a szél ismételten belekapott a hajamba, bár ezúttal nem olyan érzés volt, mint az előző. Olyan volt, mintha direkt borzolta volna össze a hajam, csakhogy játszon az idegeimmel, csakúgy, mint Hoseok. Ekkor a szél belesüvített a fülembe, mire hirtelen megtorpantam. Mintha valaki belesuttogott volna a fülembe. Elnevettem magam, hiszen egy lélek sem járt ott abban a pillanatban, így arra fogtam, hogy csak beképzeltem magamnak, viszont ettől eltekintve, a könnyeim megint folyni kezdtek. A fülem mögé simítottam barna tincseimet, miközben lábaim vinni kezdtek, ám ezúttal meg sem álltam hazáig.

„Mi Ra... Köszönöm... Ég veled!”

Annyeong, kedves olvasóim~
Mint láthatjátok, meghoztam a beígért oneshot-ot. Siettem vele, hogy befejezzem még mielőtt a blogom elérné a 40.000 megtekintést. Könnyeket csal a szemembe a gondolat és a tény, hogy ennyien megnyissátok az oldalamat és megtekintitek vagy elolvassátok kreálmányaimat. Nagyon szépen köszönöm nektek. Igaz, még nem értem el a feljebb említett megtekintést, viszont ezt vegyétek olyan elő köszönet féleségnek ^^ Bár azt nem ígérem, hogyha meglesz a kellő megtekintés új részt hozok, viszont még sosem lehet tudni.
Addig is puszi nektek,
Blueberry 

16.fejezet - Kéz a kézben

  A vér az ereimben éreztem, ahogy meghűl, pislogni sem tudtam, annyira hirtelen tűnt elő a semmiből az a három férfi, akik a múltkor úgy elbántak a mellettem lévő fiúval, ki ugyanolyan arccal nézte a hívatlan vendégeket, mint én. Sokkos állapotomból a düh ébresztett fel, ami ott fortyogott bennem azóta, hogy Daehyun-t helyben hagyták. Tekintetem elsötétedett, ahogyan az azelőtt megszólaló férfi közelebb lépett hozzánk és kárörvendő vigyorával hol engem, hol Dae-t vizsgálta. Ökölbe szorítottam a kezem és már készültem megszólalni, amikor egy kéz simult kezemre s nyugtató köröket tett rajta. Kérdő tekintettel néztem Daehyun felé, aki csak megrázta a fejét, majd dacosan az előttünk álló bandára nézett.

- Az időzítésetek mindig a legjobb… - mondta, viszont hangja olyan vészjóslóan csengett, amilyet addig még nem hallottam tőle. – Apám kiszabadult, ő tartozik nektek, nem én, úgyhogy menjetek hozzá, ha kell pénz.
- Ó, milyen nagy szája lett valakinek! – kerekedtek el a szemei az előttünk guggoló tagnak, majd harsány nevetésben tört ki. – Csak nem játszod a hőst a kis barátnőd előtt?
- Nem, annyit szeretnék, hogy engem hagyjatok ki az apám volt adósságaiból – csikorgatta a fogait, miközben szorított egyet a kezemen, mivel már olyan méreg volt bennem, hogy alig bírtam nyugton ülni.
- Hm… Ez mondjuk jogos – gondolkodott el egy másodpercre. – Habár… nem tudom miért kéne teljesítenünk ezt a kérésed.
- Mert nekem semmi közöm hozzá!
- Amíg a fia vagy, addig úgy hiszem, hogy elég mennyiségű közöd van hozzá. Ide a lóvét.
- De hiszen már odaadtam az egészet! Mi kell még?
- Az már nem elég, a duplája kell, viszont ha nincs nálad, a kis barátnőddel is megelégszünk – emelte meg kissé a kezét és felém nyúlt, viszont barátom egyből ellökte a kezét és megsemmisítő pillantást vetett rá.
- Nehogy hozzá merj nyúlni a mocskos kezeddel! – kelt ki magából teljesen és felpattant, egy időben a másik férfival.
- Miért, akkor mi lesz? – húzta még jobban Daehyun idegeit, én pedig már sejtettem mi lesz ennek az egésznek a vége.

  Daehyun olyan szép jobb egyenest alkalmazott, hogy a tag visszatántorodott az addig csendben figyelő két emberhez, így a helyzetet kihasználva megragadtam barátom kezét, majd eszeveszett rohanásba kezdtünk, hiszen semmi esélye nem lett volna 3 férfival szemben, mivel én nem sokat tudtam volna segíteni neki. Így éltem a közmondás lehetőségével, miszerint szégyen a futás, de hasznos. Persze az uzsorások – Daehyun szavaiból ítélve csak azok lehettek – sem hagyták annyiban a dolgot, és természetesen utánunk eredtek. Utcákon át üldöztek minket, de mivel eléggé a korban jártak már, sikerült valamennyi előnyre tegyünk szert. Mondanom sem kell, hogy mi is teljesen ki voltunk fáradva, de nem engedhettük meg magunknak a pihenést, mert akkor biztosak voltunk benne, hogy utolérnek, azt a jelenetet pedig nem szívesen éltem volna át.

  A futás közepette megpillantottam az orgonabokrot, amely eddig mindig szerencsével látott el, és hirtelen eszembe ötlött, hogy mi lenne, ha ott elbújnánk addig, amíg véglegesen is lerázzuk őket. A mellettem futó srácra néztem, akinek egyből leesett mit is terveztem, így aprót bólintva a bokor felé kezdtünk el szaladni, majd elrejtőztünk a tövében és megpróbáltunk olyannyira csendben maradni, amennyire csak tudtunk. Nem telt el sok idő és megjelent a három férfi teljesen kifulladva, majd miután észrevették, hogy eltűntünk, az amelyik Daehyun-nal beszélt hatalmas és nyomdafestéket nem tűrő káromkodásba kezdett. Pár percig még tanácskoztak, azután pedig újra a megkeresésünkre indultak.

  Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, amit csak akkor vettem észre, hogy egész odáig benntartottam. Ugyan ez a reakció hallatszott a kezemet még mindig szorító fiú felől, aki a fáradtságtól vagy a megkönnyebbüléstől a vállamra hajtotta a fejét és úgy szuszogott tovább.

- Huh, ezt megúsztuk… - emeltem az égre a tekintetem, amit csak foszlányokban láttam az orgona virágai miatt.
- Egyelőre – sóhajtotta Daehyun, miközben összekulcsolt kezünket bámulta.
- Nagyon elvetemültek. De mégis milyen pénzről volt szó?
- Az apám pénzt kért tőlük még régen, az okra még nem egészen jöttem rá, csak azt tudom, hogy engem kerestek meg, miután visszaköltöztünk, hogy lerójam az adósságot.
- Viszont már kifizetted nekik, nem? Akkor miért nem tudják békén hagyni az embert? – mérgelődtem, és úgy éreztem, hogy teljesen jogosan, hiszen ha már megkapták, amit akartak, akkor igazán békén hagyhatták volna már szegény fiút.
- Mert ezek rosszabbak, mint a piócák…
- És anyukád… Ő tud erről?
- Nem. A sebeimet is azzal magyaráztam neki, hogy összetűzésbe keveredtem a suliba – vonta meg a vállát, én pedig teljes mértékben megértettem, hogy miért nem beszélt erről Yoon Sun-ssi-nek.

  Elhúzódtam tőle, minek következtében felemelte a fejét és pislogva pásztázta az arckifejezésem, mely megértést és szomorúságot tükrözött, azon a napon már nem is tudtam hanyadjára. Két karom széttártam, és aznap, ugyan csak sokadjára megöleltem Daehyun-t, aki csak meglepetten fordította felém a fejét, kis idő múltán viszont visszaölelt és úgy ültünk egy darabig. Tényleg nem sok segítséget nyújthattam neki, hiszen csak annyit tehettem, hogy a karomba vonom és éreztetem vele, hogy rám mindig számíthatott, de bármennyire is kis dolgot tudtam tenni érte, azt jól akartam csinálni. Annyira sajnáltam mindazt, ami vele történt, hogy szavakba sem tudtam volna önteni. Bár mindig azt mondta nekem, ne sajnáljam, mégsem tehettem ez ellen az érzés ellen semmit sem.

- Kinyírom őket, amiért elrontották az idillt… - morogtam a vállába csalódottan.
- Nem érnek meg annyit, hogy miattuk a börtönbe köss ki – mondta megrovóan, de hangjában érezhető volt, hogy mosolygott.
- Igazad van. Akkor nem lenne, ki szórakoztasson – kuncogtam én is.

  Mivel már egy jó ideje úgy ültünk, úgy gondoltam ideje lenne elengednem szegényt, még mielőtt kiszorítom belőle a szuszt is, így amikor engedtem szorításomon és készen álltam elhúzódni tőle, nem engedte, inkább még intenzívebben ölelt. Kicsit megilletődtem, ámbár egyáltalán nem bántam, sőt nagyon örültem, hogy nem akar elengedni.

- Ezért mondtam, hogy tartsd magad távol tőlem… - suttogta, mire az örömöm egyből átváltott méregbe.
- Daehyun…
- Csak bajba kerülsz, ha velem maradsz, célpont leszel… Nem kérhetem tőled mindezt… Nem vállalhatod a kockázatot.
- Daehyun, ezt már megbeszéltük. Nem tudsz eltántorítani a döntésemtől. Nem érdekel milyen veszélyes is, én akkor is veled akarok maradni – toltam el magamtól, majd arcát két kezem közé fogtam. – Nem rettentesz el magadtól…
- Ye Rim, kérlek…
- Nem, nem hagyhatlak kicsúszni a kezeim közül. Minden pillanatot ki akarok élvezni, amit együtt töltünk, és ezúttal nem engedem, hogy eltűnj az életemből. És ez a végleges válaszom. Nem akarok többet erről beszélni – mondtam, egész végig a szemébe nézve, melyek válaszomat hallva lecsukódtak, majd pár pillanat múlva újra kinyitotta őket.
- Rendben, akkor megvédelek. Nem fogom engedni, hogy bajod essen.
- Ez a beszéd – mosolyodtam el, és egy gyors puszit nyomtam a szájára.

  Kissé elkerekedtek a szemei, de hamar magához tért és az a csók, mely elmaradt a három fickó megjelenése miatt, ott, az orgona bokor aljában végre megtörtént. A szomorúság, öröm, félelem, düh, szerelem… minden benne volt abban az egy csókban és tudtuk, hogy ezek után nehézségekkel fogunk szembenézni, de legalább együtt fogjuk megtenni a kellő lépéseket ahhoz, hogy megoldást találjunk.

  Miután elváltunk egymástól, előkúsztunk a bokor alól, majd az útra lépve alaposan körülnéztünk, viszont hála legyen a fent valónak, se híre se hamva nem volt a három férfinak. Felszabadultan sóhajtottunk egyet, majd kézen fogva elindultunk a házam felé, mivel Daehyun ragaszkodott hozzá, hogy hazakísérjen, amit nem tartottam egy pillanatig sem rossz ötletnek. Az otthonom felé menet eszembe jutott Yoon Sun-ssi és az, hogy mi van, ha míg Daehyun velem volt, addig történt vele valami, de az említett fiú hamar eloszlatta az aggodalmam, mert elmagyarázta, hogy nincs mitől tartanom, a rendőrök azóta őrzik a házukat, amióta az apja kiszabadult a börtönből.

  A házunkhoz érkezve Daehyun hirtelen ötlettől vezérelve elkérte a mobilom, én pedig készségesen odaadtam, először nem is tudtam miért kéri, ám aztán hamar leesett. Addig meg sem volt a telefon száma. Amikor végzett, felhívta az ő telefonját, majd visszaszolgáltatta a készülékem.

- Köszönöm, hogy hazakísértél és a telefonszámod – nevettem el magam, mire az ő szája is mosolyra húzódott.
- Nincs mit. Hát akkor… én megyek, mert omma halálra aggódja magát a végén.
- Igen-igen, menj csak és nagyon vigyázz magadra! Ha pedig baj lenne, hívd a rendőrséget!
- Persze – bólintott, gyorsan megölelt, majd elindult.

  Míg távolodó alakját néztem, emlékeztettem magam, hogy az a srác, aki ott menetel a lámpák fényében, aki olykor-olykor hátranéz és mutatja nekem, hogy menjek már be a házba, aki reakciómra csak megcsóválja a fejét és aki az utca sarkán végleg eltűnik, az Daehyun, az a srác, akit szeretek.

Annyeong mindenki~!
Bizony, nem csalás nem ámítás, erőt vettem magamon, és megírtam a Mysterious Eyes következő részét, amelyet annyit szüneteltettem már. Remélem elnyeri a tetszésetetket és kapok egynéhány véleményt is~ Puszi nektek~
Blueberry~

Just me...again :3

Hellou everyone~
Oké, álljunk át magyarra...szóóval, annyeong mindenki!... Várj... ez még mindig nem teljesen magyar... Naa mindegy, kit izgat. Na mármost, mint láthatjátok még nem haltam meg, élek és virulok, igaz most per pillanat fáj a fejem, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy jelentkezzek végre és elmondjam, hogy vége van a vizsgaszessziómnak, ígyhát dolgozni fogok újúlt erővel a beígért oneshot-on, az In The Shadows következő részén, és tervezem befejezni a Mysterious Eyes ficimet is, melyet már olyan sokáig szüneteltettem. Ezért persze nem győzök bocsánatot kérni, de már gondolom hozzászoktatok valamelyest ennek a leányzónak a szokásaihoz... Ne haragudjatok, hogy ilyen sokáig nem jelentkeztem, viszont tényleg nagyon lekötöttek a vizsgáim, a tanulás és a stressz. 

Ígérem, igyekszem a részek megírásával és a oneshotokkal...huppsz...elszóltam magam... naa mindegy xD Szóóval mint látjátok nem csak egy oneshot sztori van a tarsojomban, bár lehet, hogy az egyik egy kisebb novella szerűség lesz, majd még elválik, amikor belekezdek a megírásába.

Nemsokára jelentkezem az új részekkel, mostmár tényleg!
Addig is puszillak titeket!~
Blueberry