11.rész

  Hee Jin. A név hallatán, mely minden napomat kísértette, teljesen lefagytam és egyben hihetetlen mértékű szomorúság kerített hatalmába. Miért érzem így magam? Hiszen átéltem már ezt a helyzetet, de akkor mégis miért vagyok ennyire zaklatott? Persze azért mélyen tudtam a választ elmémben feltett kérdéseimre. Rosszul esett, hogy mindenki Hee Jin-t látta bennem, és nem Sun Hee-t, viszont nem volt erőm megszólalni, a lány tudtára adni, aki olyan keservesen sírt, belém kapaszkodva, hogy én nem vagyok Hee Jin, én Sun Hee vagyok. Vagyis…Én biztos Sun Hee vagyok… Lee Sun Hee… Nincs miért kételkednem ebben, ugye?

Hee Jin-ah, ideje felébredni…

- Unni! De hát te hogy lehetsz… itt… hiszen már… - mondta a lány, miközben engedett szorításán, majd megtörölve szemeit felnézett rám.
- Áh, én nem…
- Young Soo-ah, ő itt nem Hee Jin – lépett el mellőlem Myung Soo, egyenesen a lányhoz menve, nekem pedig szavai valami oknál fogva teljesen összefacsarta a szívem.

  Ő itt nem Hee Jin visszhangzott a fejemben szavai, a torkom pedig kezdett összeszorulni, ahogy egyre csak ezt ismételgettem a fejemben. A lány hitetlenül a fiúra nézett, megütközött pillantását pedig rám vetítette, végig pásztázta szemeit rajtam, majd újra a sráchoz fordult, tekintete értetlenséget és szomorúságot árasztott.

- Oppa, te miről beszélsz? Ő Hee Jin unni, hát nem látod?! – háborodott fel teljesen, nekem pedig valami egyre jobban kezdte összeszorítani a mellkasom.
- Young Soo, ő itt Lee Sun Hee, Min Jae testvére – mosolygott szomorúan a lányra, majd hátrafordult és rám nézett, szemeiben újra látni véltem azt a csillogást, mellyel akkor nap illetett, amikor a tetőn először találkoztunk.
- Hogy…mi? – eredtek el újra a könnyei, miközben egész végig engem nézett, mire én csak lassan bólintottam, igazat adva Myung Soo szavainak, bár még én magam sem voltam már teljesen biztos mindebben.
- Örvendek. A nevem Lee Sun Hee – hajoltam meg kissé, mire a lány lefagyott üzemmódban pislogott rám.
- De hát… úgy hasonlít unni-ra…
- Tudom – bólintott Myung Soo, majd újra rám nézett. – Lehet azért, mert rokonok voltak Hee Jin-nel.
- Tessék?! Ezt most komolyan mondod, oppa?
- Igen, mert ez így van.

  Teljesen lesokkoltan hallgattam a beszélgetésüket. Rokonom Choi Hee Jin…Az a Choi Hee Jin… Min Jae, erről azt hiszem el fogunk beszélgetni egy kicsit. Olyan váratlanul értek a hallottak, hogy még a levegő is bennrekedt a tüdőmben. Pár másodperc után vettem észre, így lassan kifújtam, majd Myung Soo és Young Soo felé fordultam, amikor is jobban szemügyre vehettem őket. Nagyon hasonlítottak egymásra. Ekkor lehet észrevehették, hogy figyelem őket, mert egyszerre abbahagyták az eszmecserét, majd mindketten felém fordultak.

- Ne haragudj a húgomra, Lee Sun Hee. Young Soo – pirított a mellette eltörpülő lányra, aki grimaszba vágta az arcát.
- Igen, ne haragudj rám, Lee Sun Hee unni, csak… Ah, mindegy – legyintett, majd közelebb lépett hozzám és a kezét nyújtotta felém. – A nevem Kim Young Soo, Myung Soo oppa húga vagyok. Örvendek.
- Én is örvendek – erőltettem mosolyt az arcomra, majd kezet ráztam Young Soo-val.
- Amúgy te meg mit keresel itt? – intézte kérdését Myung Soo a húgának, mire az csak vállat vont.
- Omma azt mondta, hogy hozzam el az ebédedet, mert otthon felejtetted. Bár azt hiszem nem a legjobb időpontban érkeztem – kuncogott, majd egy mindent sejtő pillantással illetett minket, mire éreztem, hogy kezdek vörösödni.
- Te meg mégis miről…
- Oppa, azért mert kicsit meg vagyok fázva, a látásom még jó – kuncogása nevetésbe tört ki, mi pedig lesve egymásra néztünk, én viszont rögvest elkaptam a pillantásom, majd sietve az ajtóhoz lépdeltem. – Unni?
- Ne… ne haragudjatok, nek-nekem most mennem kell. További szép napot – intettem, majd amilyen gyorsan csak tőlem telt kinyitottam az ajtót és sebes léptekkel tettem meg a termünkig vezető utat.

  A szívem még mindig villámgyorsasággal dobogott, valószínűleg közre játszott vele az azelőtti sietségem is, viszont éreztem, hogy az arcomról nem az árulkodott, hogy gyorsan tettem meg a távot, hanem valami teljesen más, valami teljesen zavarba ejtő. Most már teljesen világossá vált előttem minden. Én… szerelmes vagyok… Kim Myung Soo-ba. Ne… Ez nem lehet… Hiszen tudom, hogy úgyis reménytelen az egész, akkor meg minek szerettem bele? Hee Jin még mindig kísérti, látom az arcán, és azt is látom, ahogyan rám néz. Miért van egy olyan érzésem, hogy nem engem lát, hanem az eltávozott lányt? Ez… borzalmasan fáj.

  Teljesen magamba zuhanva léptem be a terembe, ahol vidám kacagások, vicces történetek voltak hallhatóak, de én az egész világot kizárva magam körül ültem le a helyemre s kémleltem a frusztrálóan szép kék eget. Mindenki majd kicsattant körülöttem, még az idő is csodálatos volt, csak én voltam olyan, mint akit érzelmileg kicsavartak. Kezdett nagyon elegem lenni, hogy semmire sem emlékszem, főleg azután, hogy olyan dolgot tudtam meg, amire nem is számítottam. Hee Jin a rokonom volt, amit még mindig képtelen volt befogadni az elmém. Szerelmes lettem Myung Soo-ba, ami eleve halálra volt ítélve, az oka Hee Jin volt. Az álmaimban Hee Jin neve visszhangzott minden sarokból, minden lépésemnél. Valahányszor Hee Jin neve feljött az elmémbe, vagy akár szóban, legszívesebben elsírtam volna magam. Valami belülről annyira szorított össze, hogy úgy éreztem nem fog sok kelleni és összeroppanok. Mindent tudni akartam végre, de féltem is az igazságtól, az elrejtett emlékeimtől. Féltem, hogy fájni fognak, és attól is, hogy lehet akarattal felejtettem el mindent. A kétségek, az összezavarodottságom már az eget érte.

  Pont mire becsengettek, Ha Eun is megérkezett. Belőle is úgy áradt az optimizmus és a jókedv, hogy úgy véltem semmivel sem lehetett volna elszomorítani. Bágyadtan felnéztem beléptére, majd egy erőltetett mosolyt küldtem felé, mire gondolatmenetemet megcáfolva eltűnt a mosoly az arcáról s sietős léptekkel közelítette meg a padomat. Megállt mellettem, majd leguggolt és aggódó pillantással illetett.

- Miért van egy rossz érzésem, hogy ennek az arcnak – mutatott lehangolt grimaszomra – köze van Kim Myung Soo-hoz?
- Rémeket látsz – hessegettem el kérdését és heherészni kezdtem, persze egyáltalán nem hitt nekem.
- Pár percre magadra hagylak és tessék. Amikor elmentem, akkor még majd kicsattantál, most meg úgy érzem, mintha egy zombival beszélgetnék.
- Szép hasonlat.
- Ne tereld a témát, Lee Sun Hee. Kivele! Mi volt Kim Myung Soo-val?
- Majd óra után elmesélem, úgyis lesz elég időnk hazafele menet – sóhajtottam, majd újra az ablak felé fordítottam tekintetem, ezzel barátnőm tudtára adva, hogy vége van a beszélgetésnek.

  Persze egyből vette a lapot, kelletlenül felállt, helyére battyogott, én pedig ismét belemerültem letargiámba, még az sem tudott kizökkenteni, amikor megérkezett a tanár. Igazán annyira nem is figyeltem oda az óra nagy részében, csak írtam valamit a füzetembe, aztán meg bambultam egy jó 10 percet magam elé, majd aztán újra írni kezdtem és ez így ment egészen az óra végéig, amikor is mindenki fénysebességgel hagyta el a termet, miközben még a tanár magyarázta a házit, de persze senki nem figyelt oda. Én bezzeg ultra lassan pakoltam össze a cuccaimat, Ha Eun-t már majd megette az ideg, na meg a kíváncsiság persze, így amikor elindultunk, rögtön nekem esett, hogy mi is történt.

- Ahh… Most muszáj kimondanom hangosan? – szegeztem kérdésem barátnőm irányába, aki ugyan nem értette mit is hadováltam össze, hevesen bólogatni kezdett, hogy bökjem már ki végre mi van. – Szerelmes vagyok Kim Myung Soo-ba…
- Háh, tudtam – csapta össze mindkét tenyerét, mire gyanúsan rásandítottam. – Ne nézz így, inkább örülnöd kéne az érzéseidnek, nem ilyen depressziós fejet vágni.
- Te nem láttad azt a szomorú arckifejezését, amikor azt mondta én nem vagyok Choi Hee Jin. És ahogy rám néz, Ha Eun!
- Érdeklődve?
- Nem, mint aki… nem is engem lát, hanem valaki mást képzel a helyembe…
- Sun Hee-ah, miért beszéled tele a fejed ilyen sületlenségekkel? – állt meg előttem csípőre tett kezekkel, így gyors lefékeztem magam, hogy nehogy neki menjek.
- De hát ez az igazság.
- Te egy reménytelen eset vagy… - sóhajtott egy hatalmasat, majd visszasomfordálva mellém újra elindultunk.
- Nem kell az orromra kötnöd, tisztában vagyok vele – emeltem fel a kezem, majd összeborzoltam szerte szét álló haját.
- Yaa! Sun Hee-ah! – kapott még jobban elfuserált hajkoronájához, mire elnevettem magam.
- Nesze neked! – nevettem tovább, kicsikarva Ha Eun-ból is ezt a reakciót.

  Ezek után valamelyest enyhült rosszkedvem, főleg azért is, mert barátnőm nem kérdezett többet Myung Soo felől, hanem csak vicces dolgokat mesélt, amivel tudta, hogy mindig mosolyra fakaszt. Miután elváltak útjaink, egyedül tettem meg a haza vezető utat a kedvenc zenéim társaságába, miközben próbáltam csak a boldog és pörgős számokat hallgatni, míg a szomorúakon gyorsan tovább léptem.

  Amikor hazaértem s beléptem a bejárati ajtón nagyon finom illatok csapták meg az orrom, mire arra következtettem, hogy anya otthon volt és valami ínycsiklandozó ételt készített. Mosolyogva távolítottam el a cipőt a lábamról, majd a konyha felé vettem az irányt, ahol meg is találtam omma-t, ahogy éppen a fövő ételt kavargatta. Arra számítottam, hogy Min Jae is vele lesz, mivel testvérem folyton a konyhában lógott, amikor szülőnk valami olyat készített, melynek isteni volt az illata. Bár erre számítottam, de Min Jae mégsem volt ott.

- Megjöttem! – mondtam, miközben letettem a táskám az egyik székre, majd omma mellé sétáltam.
- Áh, Sun Hee-ah, üdv itthon – fordult felém mosollyal az arcán, majd egy hatalmas öleléssel köszöntött.
- Mi jó lesz a vacsora?
- Új recept. Meglepi lesz – mosolyodott el még szélesebben és visszatért az étel kavargatásához.
- Hmm… Min Jae?
- Nem tudom merre lehet, haza még nem jött.
- Értem. Ha szükség van rám, fent leszek, megírom a leckém.
- Rendben, kincsem.

  Lustán szeltem a lépcsőfokokat, melyek az emeletre vezettek, azon agyalva, hogy testvérem direkt kerül vagy csak valami dolga akadt és még azért nem ért haza. Mivel nem láthattam a fejébe, így nem tudhattam a választ sem. A szobám ajtajához érve lenyomtam a kilincset, majd fáradtan estem be az én kis „magán” területemre, ledobva valahova a táskát és egyenesen az ágyra borulva terültem szét. Persze azt mondtam omma-nak, hogy leckét fogok csinálni, viszont semmi kedvem nem volt hozzá, a depresszív dolgaimon pedig még úgy sem volt erőm agyalni, így hagytam, hogy a fáradtság hatalmába kerítsen és mindent elnyeljen a sötétség körülöttem, beleértve engem is.

  Egy kocsi dudájának a hangja, fény, pukkanás, majd újra sötétség, ennyit fogott fel az elmém a látottakból. Rohantam, annyi biztos volt. Szedtem a lábaimat a sötétség elől, mely mindent beborított. Az egyetlen menekülési útvonalam az az ismeretlen, de mégis ismert ház volt, ezért beléptem. Sötét volt bent és hideg.

Hee Jin.

  Az a hang, mely mindig Hee Jin-nek szólított újra megszólalt, de még mindig nem tudtam kihez kapcsolni a hangot, így keresni kezdtem. Felmentem az emeletre, de minden szoba üres volt, ezért visszasietve a földszintre kerestem tovább a hang gazdáját. Ahogy eszeveszetten jártam a szobákat, eszembe jutott a barna hajú fiú, aki mindig az ajtó előtt várt rám. Visszasétáltam oda, ahonnan bejöttem, majd a kezem a kilincsre téve nagy levegőt vettem és kiléptem a szabadba. Egyszerre minden világos lett körülöttem, mondhatni vakítóan fényes. Bár bántotta a szemem hirtelen jött fény, a fiút most is megtaláltam, ekkor viszont nem az ajtó előtt várt rám, hanem az udvar közepén. Odamentem hozzá és már éppen megszólítottam volna, amikor is hirtelen megfordult, majd mosolyogva nézett le rám, miközben azt a nevet mondta, mely annyit kísértett már.

Hee Jin…

  Szemhéjam egyszerre felpattant, ahogy a testem is fénysebesség alatt ülő helyzetbe tornázta magát, a szívem hevesen dobogott, olyannyira, hogy azt hittem kiszakad a mellkasomból, míg légzésem nitro sebességre kapcsolt. Teljesen kétségbe voltam esve. Már nem tudtam eldönteni, hogy ezek emlékek-e vagy csak álmok, de bármi is volt a kettő közül, a hatást teljes mértékben elérte, ugyanis annyira felzaklattak a látottak, hogy könnyeim szabad utat engedtek maguknak, majd a kezem fején értek földet. A fiú, aki annyiszor hívott az álmaimban, aki mindig megjelent előttem, akinek sohasem láttam az arcát, csak… barna haját… , aki mindig annyira örült nekem s én is neki, nem volt más, mint…

- Kim…Myung…Soo – suttogtam, miközben hitetlenül néztem magam elé és már nem is próbáltam visszatartani könnyeimet, csak sírtam és a nevét ismételgettem.

Annyeong, kedves olvasóim~ Mint ahogy megígértem itt a következő rész is az In The Shadows ficimhez. Siettem a megírásával, ahogyan csak tőlem telt, így remélem nem volt hiába való fáradozásom és lesz még valaki, akit érdekelni fog szerény irományom. Kellemes olvasást kívánok mindenkinek~ Véleményeket és kritikát szívesen fogadok~
Chu~
A ti Blueberry-tek ^^

10.rész

A volt közös ismerős…csak nem…Choi Hee Jin?

  A kérdés, melyet testvérem felé intéztem ott szállott az éterben kettőnk között, miközben a kíváncsiság már majdnem egy hatalmas méretű lyukat fúrt az oldalamba, hiszen Min Jae csak állt ott, lehajtott fejjel, teljesen elkomorult arckifejezéssel, ökölbe szorított kezekkel és egy szót sem szólt. Összehúzott szemöldökkel figyeltem egy ideig öcsém reakcióit, viszont pár perc elteltével már nagyon kezdett irritálni, hogy nem mond nekem semmit, ezért lassú léptekkel közeledtem felé, mire felkapta a tekintetét és fájdalmas tekintettel nézett rám. Mégis mi a csuda van már itt, amiről én nem tudhatok? Mi ez a szívszorító pillantás, Min Jae-ah?

- Kérlek, Min Jae… Tudni akarom, hogy mi folyik itt… Legalább egy kicsit legyek tisztában a dolgokkal… - néztem fel rá, miközben tekintetemmel végig esdekeltem, hogy mondjon már valamit.
- Noona…
- Kérlek!
- Oké, jó, elmondom. A közös ismerősünk…
- Sun Hee-ah, Min Jae-ah! – hallottuk meg anya hangját a hátunk mögül, mire testvérem belekezdett mondata félbeszakadt.

  Lemondóan sóhajtottam, hiszen úgy éreztem már sohasem fogom megtudni mi is van a háttérben, majd a hang forrása felé fordultam, mire omma teljes lendületével nekem esett és elkezdett méregetni, meg ölelgetni, azon kérdések közepette, hogy biztos minden rendben van-e. Persze mindketten megnyugtattuk, hogy most már minden rendben, nem kell aggódjon annyira, de hiába is koptattuk a szánkat, anya egyre csak azt ismételgette, hogy szólnunk kellett volna neki, meg hogy nagyon félt engem. Mondjuk meg is értettem aggódása lényegét, hisz bajom is eshetett volna, ezért bocsánatot is kértem és megígértem, hogy máskor szólni fogok. Az aznapi sulis incidenst pedig jobbnak láttuk kihagyni a mondandónkból, mert a végén szegény szülőnk szívinfarktusba halálozna el, így inkább megkíméltük a szaftos részletektől és csak úgy meséltük el, hogy a meleg meg a sok stressz kiütött rajtam.

  Amikor hármasban hazaértünk, apának is el kellett mesélni a történteket, a röntgen vizsgálatot ő is elvégezte rajtam, és miután megbizonyosodott róla, hogy egész egészségesnek nézek ki, megkönnyebbülten rogyott vissza a kanapéra, majd bólogatva hallgatta az esti mesénket. Ezek után leültünk az asztalhoz, megvacsoráztunk, majd ki-ki merre vette az útját. Min Jae, még mielőtt befejeztük volna az evést, már felsprintelt a szobájába, azzal a kifogással, hogy fáradt volt. Elszontyolodva tettem le én is evőpálcikámat, majd felállva az asztaltól felmentem a szobámba. Hatalmasat sóhajtva dőltem bele ágyamba és méregettem a helyzetet, amiben voltam és próbáltam magyarázatot keresni, hogy Min Jae miért nem akar nekem beszélni az ő és Myung Soo közötti kötelékről. Nem értem ezt az egészet. Vajon ha visszatérnének az emlékeim, akkor választ kapnék a kérdéseimre?... De félek. Mi van akkor ha emlékezni fogok és valami olyan derül ki rólam, amiről inkább nem szeretnék tudomást venni? Egyszerre Se Ra szavai kezdtek visszhangzani a fejemben : Szegény kicsi amnézia, nem emlékszik semmire, ki tudja milyen ember voltál mielőtt elvesztetted az emlékeid.

  Egyszerre felültem az ágyon, majd megráztam a fejem, arra gondolva, hogy ezzel a mozdulattal el tudom hessegetni a nem kívánatos gondolataimat, minek utána vissza dőltem az ágyba és a plafonomat kezdtem bámulni, amikor hirtelen fájdalom hasított a fejembe.

- Már megint… - kaptam a fejemhez, majd a fájdalomra összeszorítottam a szemem.

  Újra képek jelentek meg előttem: egy nő, amint nekem háttal állva éppen főz, azután képváltás, egy udvar, melynek közepén egy fiú állt, ugyancsak háttal nekem. Barna hajába lágyan belekapott a szél, amíg ő a kék eget kémlelte, zsebre dugott kezekkel. Ezek után megint képváltás következett, már a fiú mellett álltam és én is a kék eget néztem, miközben kezeink összefonódva pihentek közöttünk. A fiú felé fordultam, mire ő is lenézett rám, de újból nem tudtam megállapítani ki is volt ő, mivel egyszerre minden elsötétült előttem és már csak a hangját hallhattam. Hee Jin.

  Szemeimet egyszeriben kinyitottam, majd zilálva felpattantam. Hatalmasak pislogva néztem magam elé és már csak azon vettem észre magam, hogy zokogni kezdek.

- Eh? – érintettem meg könnyes arcom, majd egy könnycseppet kezdtem tanulmányozni, mely az ujjam hegyén ékeskedett.

  Nem értettem, hogy miért kezdtem el sírni. Bár abba akartam hagyni, nem voltam rá képes, a könnyek csak úgy potyogtak takarómra, mely aztán elmerült a textil anyagban, ezzel foltot hagyva rajta. Még mindig nem értettem azokat a képeket, melyek felbukkantak szemeim előtt, sem azokat, amik az iskola udvarán jelentek meg elmémben. Nagy volt az esélye, hogy már nem bírtam a nyomást, és ki kellett adjam magamból valahogy, ezért reagált úgy a testem és sírni kezdtem. Ölembe vettem a párnámat, majd belefúrva az arcom zokogtam tovább.

  Másnap reggel nyúzottan sétáltam az iskola felé, egyedül, mivel Min Jae úgy döntött, hogy látványosan kerülni fog és már előttem elment suliba. Üres tekintettel néztem fel az égre, mire eszembe jutott az a barna hajú fiú, akinek még addig sohasem láttam az arcát. Vajon ki lehet? Közel állhatott hozzám? Szeretném már látni egyszer az arcát. Ezekkel a gondolatokkal sétáltam a diákokkal telt utcán, hiszen mindenki iskolába igyekezett, viszont én csak lézengtem. Nem siettem, mivel amúgy sem volt sok kedvem suliba menni, viszont annyi vigasztalt, hogy ott lesz Ha Eun, aki majd szokásosan felvidít majd és a badarságaival fog elhalmozni, amit annyira szerettem benne, mivel mindig el tudta űzni a felesleges gondolataimat, így megkönnyebbülést jelentett nekem jelenléte.

- Sun Hee-ah! – kiáltott valaki a hátam mögül, mire megfordultam, de már nagyon is jól tudtam ki volt az.
- Jó reggelt, Ha Eun – mosolyogtam rá olyan hitelesen, amennyire csak tudtam.
- Jó regg… Jesszus, te lány, nagyon pocsékul festesz. – húzta össze szemöldökét, miközben az arcomat méregette.
- Ah, úgy is érzem magam.
- De hát mi történt? – nézett rám aggodalom ittas tekintettel.
- Csak… - hezitáltam egy pillanatra, mivel még nem voltam felkészülve, hogy elmondjam barátnőmnek mi is történik velem, majd azzal folytattam a mondatom, mely először eszembe jutott - … a tegnapi incidens kicsit felzaklatott, ennyi az egész.
- Jaj, tudom miről beszélsz. Még mindig egy kicsit a hatása alatt vagyok én is. De vajon ki kérte meg azt a két bunkót, hogy megfélemlítsenek.
- Se Ra – mondtam ki határozottan, mire Ha Eun gondolkodás nélkül bólintott.
- Nekem is ő volt az első tippem. Az a hülye lotyó, csak találkozzak vele, kitépem azt a festett szőke haját – csapta össze a kezeit barátnőm, mire hálás pillantást küldtem felé.
- Köszönöm, hogy kiállsz mellettem, de azt hiszem ezt nekem kéne megoldanom – mosolyogtam rá, ezúttal már igazából.
- Sun Hee-ah, tudod, hogy én veled vagyok. Szóval ha kell még egy-két segítő kéz, én mindig készen állok.
- Imádlak Ha Eun! – ugrodtam a nyakába, mivel újra sikerült jó kedvet csaljon a reggelembe.
- Hehe, tudom – nevetett, majd visszaölelt. – Amúgy azt a bolond öcsédet hol hagytad?
- Na de Ha Eun!
- Bocsi-bocsi. Szóval?
- Suliban van már. Hmm… miért érdekel? – eresztettem el, majd gyanús pillantást vetettem rá, mire nagyra kerekedtek szemei és mintha kicsit el is pirult volna.
- Mi? Engem nem érdekel – sietett előre, ezen pedig nevetnem kellett. – Gyere már, elkésünk!
- Megyek-megyek!

  Nevetgélve mentünk be a suliba, viszont mosolyunk egyből lefagyott, amikor megláttuk, hogy a folyosó közepén a diákok kört formálva nézték Myung Soo és Se Ra párbeszédét, akik a kör közepén helyezkedtek el. Ha Eun óvatosan rám nézett, én pedig viszonoztam pillantását. Tudtam mire gondolt, ezért csak bólintottam egyet, majd a tömeghez siettünk, minek következtében elkaptunk még egy-két párbeszéd morzsát.

- Jól van, bevallom, én voltam! Örülsz? - kelt ki magából teljesen Se Ra, mire Myung Soo olyan ideges lett, hogy azt hittem nyomban megeszi a lányt reggelire.
- Figyelmeztettelek, hogy őt hagyd ki ebből.
- De hát olyan idegesítő! Miért foglalkozol vele?! Mikor én itt lennék neked!
- Ribancokkal nem foglalkozom – válaszolt Myung Soo olyan gúnnyal a hangjában, hogy mindenki csak elkerekedett szemekkel tudta nézni a jelenetet.

- Hogy minek neveztél, te beképzelt bunkó?!

  Se Ra magasra emelte a kezét, tudtam, hogy pofon akarja vágni a fiút. Ekkor döntöttem el, hogy nem leszek újra nézője az eseményeknek, mint a múltkor, hanem a saját erőmből akarok ennek véget vetni, ezért a tömegen átsuhanva álltam meg Myung Soo és az éppen lecsapó lány közé, így a pofont sikeresen én kaptam. Éreztem, ahogy a levegő hirtelen megfagyott, a diákok pedig visszafojtott lélegzettel nézték végig a történteket.

- Lee… Sun Hee – hallottam a nevem Myung Soo szájából a hátam mögül, de nem fordultam hátra, csak farkasszemet nézve a teljesen meghökkent Se Ra-val, gúnyos mosolyra húztam a számat.
- Áu… - mondtam, majd lendületet véve amilyen pofont kaptam, olyat adtam én is vissza neki. – Huh, ez jól esett. Igazán nem tudom mi bajod van velem, de most már elegem van. A tegnapi incidens betette nálam az ajtót. Idegesít, hogy Kim Myung Soo nem foglalkozik veled?! Akkor legyél méltó, hogy felfigyeljen rád, bár szerintem már mindegy, mert elvágtad magad nála. És szeretném ha ezután megkímélnél a hülyeségeidtől, mert most már nem fogom hagyni magam. És ha most megbocsájtasz…

  A teljesen lesokkolt Se Ra-tól a szélesen vigyorgó Myung Soo felé fordultam, majd melegen rámosolyogtam és visszatértem Ha Eun-höz, aki büszke arckifejezéssel várt már rám, onnan pedig felsiettünk a termünkbe, hogy aztán végig unjuk az első órát. Szünetekbe páran, akik látták a reggeli incidensem Se Ra-val, átlézengtek hozzánk, majd elismerő beszédekkel illettek, én meg csak pislogva fogadtam a felém intézett mondatokat. Igazán nem akartam én azt, hogy elismerjék, amit tettem, csak meg akartam már szabadulni egy felesleges púptól a hátamon, és erre a legmegfelelőbb alkalom aznap reggelre esett. Ennyi volt az egész, az én szemszögemből persze, a többiek meg ezért bátornak tartottak.

  Ebéd szünetbe Ha Eun-t az egyik tanár elvonszolta magával, hogy segítsen neki valami papírokat hordani, ezért egyedül kellett eltöltenem az időt. Eszembe jutott a suli teteje, hogy ott biztos nyugisan ellehetek, ezért oda vettem az irányt. Persze nem gondoltam, hogy társaságom is fog akadni, mivel amikor kinyitottam a tetőre vezető ajtót, nosztalgikus kép tárult elém. Egy srác állt a tető közepén, zsebre dugott kezekkel, a szél lágyan fújta barna haját, miközben az eget kémlelte. Ámulva léptem ki a szabadba, majd a kelleténél kicsit hangosabban csuktam be az ajtót, mint szerettem volna, ezért a srác megfordult, arca meglepettséget tükrözött.

- Lee Sun Hee? – pislogott, majd egy félmosolyra húzta ajkait.
- Kim Myung Soo… - mondtam, majd lassan közelebb mentem hozzá, majd mellé érve felnéztem rá.
- Ez már a második találkozásunk itt – mondta, majd az ég felé fordult megint, mire én is azt tettem.
- Igen, valóban.
- Király voltál a reggel.
- Király… Az azért túlzás – kuncogtam, majd egy kusza hajtincsem a fülem mögé kényszerítettem.
- És nagyon óvatlan is – nézett le újra rám, vagyis inkább arra a pontra, ahol a pofont kaptam, mire zsebre dugott kezét kiemelte, majd felém nyúlt, de félúton leeresztette kezét, mire kicsit elszontyolodtam.
- De legalább meg tudtam neki mondani, amit akartam már régóta. Amúgy meg… köszönöm, hogy kiálltál értem, bár nem tudom miért tetted, hiszen nem tartozol nekem semmivel, nem is állok közel hozzád, ezért… Na de mindegy, azért nagyon szépen köszönöm! – mosolyogtam rá szélesen, de éreztem, hogy azonnal el kell onnan tűnnöm, mert másképp előtörnek elfojtott érzéseim, és nem akartam őt terhelni még azzal is, így is sok baja volt addig velem.

  Egy tétova lépéssel hátrálni kezdtem tőle, majd mikor már elég távol éreztem magam, hátat fordítottam neki és az ajtó felé sétáltam, hogy el tudjak menekülni. Igen, el akartam menekülni előle és az érzéseim elől. Félúton jártam, amikor egy határozott szorítást éreztem a csuklómon, mely egy tenyértől származott, méghozzá Myung Soo-étól, aki egy mozdulattal vissza fordított, hogy aztán karjaiba vonhasson. Megszeppenve álltam karjainak szorításában, nem tudtam mi tévő legyek. Az eszem azt súgta, hogy toljam el magamtól rögvest, míg nem késő, viszont a szívem mást diktált. Testem mellett pihenő karjaim mintha maguktól kezdtek volna mozdulni, pár másodperc múlva már csak azon vettem észre magam, hogy tehetetlenül kapaszkodom Myung Soo-ba, akinek szorítása egy pillanatra sem enyhült.

  Nem tudtam volna megmondani meddig is álltunk úgy, egymásba kapaszkodva, amikor is a tetőre vezető ajtó kivágódott, mi pedig azon nyomban szétrebbentünk és a hang irányába néztünk. Egy fiatal lány állt az ajtóba, két copfba fogott hajjal és nem a mi iskolánk egyenruháját viselte.

- Oppa! – kiáltott fel és Myung Soo irányába kezdett szaladni, viszont hirtelen megtorpant, amikor meglátott engem.

  A lány, mintha szellemet látott volna úgy nézett rám, jobban mondva bámult, majd egyet gondolt és felém kezdett szaladni. Tárt karokkal csapódott nekem, majd megölelt.

- Unni! Hee Jin unni! – mondta, miközben potyogtak könnyei.