9.rész

 Min Jae és Myung Soo ismerik egymást...? tettem fel magamban a kérdést, miközben a pillantásom a két fiú között cikázott.
Megmentőm egy fél mosollyal az arcán a kezét nyújtotta testvérem felé, aki hezitálva ugyan, de elfogadta azt, majd kezet ráztak. Az egész jelenet nagyon kínosnak hatott, főleg úgy, hogy Min Jae miután megtörtént a köszönés egyből elrántotta a kezét, mintha égette volna a másik fiú érintése. Összehúzott szemöldökkel figyeltem az eseményeket és próbáltam magamban valamilyen történetet összekovácsolni, hogy ezek ketten honnan is ismerhették egymást. Egy suliba járunk… Azért annyira nem furcsa, hogy ismerik egymást… De van egy… különös érzésem… valami nincs itt rendjén… Miért mondta azt Myung Soo, hogy régen találkoztak?

  Csend telepedett ránk, mintha még az idő is megállt volna, a két fiú mozdulatlanul pásztázta a másikat. Időközben Ha Eun is csatlakozott hozzánk, vagyis jobban mondva hozzám, majd a nyakamba vetette magát és halk zokogásba kezdett. Egy megértő mosoly húzódott ajkaimra, majd visszaölelve a lányt nyugtatgatni kezdtem, hogy már nincs semmi baj, mindketten megúsztuk ép bőrrel. Persze nagyon megijedtem én is és jól esett barátnőm ölelése, de akkor sem tudtam teljes mértékben Ha Eun-re koncentrálni, mivel nagyon fúrta az oldalamat a kíváncsiság a két fiút illetően, akik már felállva, egy kicsit félre húzódva tőlünk beszélgettek.

- Hé, jól vagytok? – állt meg előttünk a két fiú, akik Myung Soo-val a segítségünkre siettek.
- Igen, hála nektek, már csak a félelem utóhatása alatt állunk – intettem a fejemmel Ha Eun felé, majd felnéztem a srácokra, akik a kezüket nyújtották.
- Szerintem jobb lenne, ha felállnátok, mert így… khöm.. elég érdekes látványt nyújtunk – szólalt meg most a másik, félig kuncogva.

  Értetlen arckifejezésem láttán mindketten elnevették magukat, én meg csak nagyokat pislogva vártam, hogy abbahagyják és magyarázzák meg miről beszélnek, mikor végre tudatosult bennem, hogy nem kis tömeg gyűlt össze körülöttünk míg a sokk hatása alatt álltunk. Egyből mindketten barátnőmmel elfogadtuk a felajánlott kezeket, így álló helyzetbe segítettek minket. Gyorsan leporoltam a szoknyámat, mondjuk nem sokat segített, mivel még így is nagy foltokba piszkos maradt, de jobb volt, mint a semmi.

- Amúgy… ha megkérdezhetem… miért segítettetek? – pillantottam újra a két fiúra, akik erre cinkosan összenéztek. – Már csak azért is, mivel… nem is ismertek…
- De Myung Soo ismer, és nekünk ez elég volt, na meg hogy hagyhattunk volna két bajba jutott hölgyet magára? Nem lett volna illendő – mondta az aranyosabbik és ránkkacsintott.
- Oh, de lovagiasak vagytok – nevetett fel Ha Eun, könnyes arcát törölgetve. – Köszönjük.
- Igen, köszönjük szépen – hajoltam meg kissé, kimutatva a hálámat. – A nevem Lee Sun Hee, ő pedig itt Jang Ha Eun.
- Örvendek. Én Lee Sung Jong vagyok, a mellettem lévő srác pedig Lee Ho Won.
- Csak Hoya – szólt közbe Ho Won, majd kezet fogtunk.
- És… nem tudjátok véletlenül, hogy Myung Soo és Min Jae honnan ismerik egymást?
- Passz, sose beszéltünk még ezzel a Min Jae gyerekkel és nem is volt Myung Soo-val egyszer sem, vagyis amióta mi vele vagyunk – mondta Hoya, mire Sung Jong egyetértően bólintott.
- És mióta…?
- Mióta vagyunk vele? – vágott a szavamba, majd gondolataiba merült egy pár másodpercre. – Olyan 6-7 hónapja kb. Azóta, amióta ideköltözött.
- Eh? – lepődtem meg teljesen, amire mindenki egyszerre rám nézett.
- Sun Hee-ah? – érintette meg a vállam Ha Eun.
- Oh, csak kicsit meglepődtem, mert azt gondoltam, hogy Myung Soo mindig itt élt, hiszen mindenki olyan jól ismeri a suliban – heherésztem, viszont egyáltalán nem ezen lepődtem meg.

  Ha Eun és a két srác azok után cseverészni kezdtek, míg én kissé félre állva tőlük merültem a gondolataimba. Myung Soo 6-7 hónapja jött a suliba, nekem 6 hónapja volt a balesetem… Ez vajon csak egy véletlen egybeesés, vagy… Áh, Sun Hee, mire nem gondolsz! Biztos csak a véletlen műve… Nem hiszem, hogy a kettőnek köze lenne egymáshoz… hisz én itt éltem a szüleimmel és Min Jae-vel, míg Myung Soo csak ideköltözött… Itt éltem, ugye? Gyerünk, emlékezz már!

  Próbáltam az emlékeimbe merülni, azokba az időkbe, amelyekről semmit sem tudtam, hisz az elmém le volt teljesen zárva, csak az álmaimon keresztül emlékeztem addig vissza, ha egyáltalán azok emlékek voltak és nem az agyam által kreált események. Attól függetlenül próbálkoznom kellett, meg akartam tudni végre, hogy mi folyik körülöttem, a dolgokat amiket elfelejtettem és hogy ki is voltam valójában, milyen életem volt a múltban, milyen volt a személyiségem. Bár az elején úgy voltam vele, hogy az se lenne baj ha az emlékeim soha nem térnének vissza, abban a pillanatban másképp éreztem. Emlékezni akartam. Saját magam ébresztett rá, hogy emlékeznem kell. Az az énem, aki Hee Jin-nek nevezett, bár még mindig nem értettem, hogy miért.

  Váratlanul éles fájdalom hasított a fejembe, ezzel elérve, hogy elvesztjem az egyensúlyomat, majd a földre essek. A fejemhez kaptam, miközben kapkodva szedtem a levegőt. Úgy éreztem magam, mintha 1 km-t szaladtam volna, annyira felgyorsult a légzésem és hevesen dobogott a szívem. Hatalmasakat pislogtam, szemeimet tágra nyitottam, hogy kontroll alatt tudjam tartani a látásom, mely kezdett egyre jobban elsötétülni.

- Sun Hee-ah!! Mi a baj?! – sietett mellém Ha Eun, amikor észrevette, hogy a földön szenvedek.
- Ha Eun… - nyöszörögtem, mikor újabb fájdalom hasított a fejembe.

  Ez még intenzívebb volt, mint az előző, viszont ezzel a fájdalommal még valamilyen képeket és hangokat is kezdtem lárni és hallani. Az ismeretlen házat fedeztem fel az elmémben, melyben annyit jártam már álmaimban és újra magamat láttam, amint eszeveszetten szaladok az ajtó felé és kinyitom azt, majd egyenesen egy barna hajú fiú karjaiba ugrom, aki nevetve felemel. Ezek után letesz, a karjaiba von, és a nevemen szólít.

Hee Jin.

- Noona! – szaladt mellém Min Jae, Myungsoo-val a nyomában. – Ha Eun, mi történt noona-val? – kérdezte kétségbe esett hangon barátnőmet.
- Nem tudom! Egy percre veszítettem szem elől és mikor felé fordúltam már ilyen állapotba volt.

  Nagyokat szippantottam a levegőből és próbáltam a beugró kép sorozatra figyelni, ami az elmémben keletkezett, de körülöttem lévők hangjaira a ház, a fiú és a lány, aki végül is én voltam mind eltűntek. Csak egyetlen mondat ismétlődött a fejemben újra és újra, a mondat, melyet még álmomban mondott nekem a lány, aki úgy hasonlított rám: Hee Jin, ideje felébredni… Hee Jin…

- Lee Sun Hee! – hallottam magam mellől Myung Soo hangját, amire kinyitottam a szemeimet, hogy egy pillantást vessek rá, majd erőtlenül rogyjak a karjaiba. – Lee Sun Hee!!

Choi Hee Jin!!

  A sötétség, mint védő köpeny borította be az elmémet és látószerveimet. Igaz még egy-két szófoszlányt elkaptam a körülöttem lévőktől, akik mind hajthatatlanul a nevemen szólongattak, de reagálni már nem tudtam rájuk, mert azután teljesen elvesztettem az eszméletem. A végtelen sötétség, amely azután körbeölelt nem nyugodtságot, inkább kétségbeesést ébresztett bennem és minduntalan egy fényes pontot kerestem, mely menedéket nyújthatna, de sehol sem találtam. Fogalmam sem volt meddig voltam abban a feketeségben amikor is egy ajtó jelent meg előttem, az az ajtó, melyen már annyiszor átléptem, melyet álmaimban nagyon sokszor láttam. Annak a háznak az ajtaja volt, így ráhelyeztem a kilincsre a kezem, majd lenyomtam azt, arra várva, hogy újra abban a lakásban találom magam, de ez helyett valami váratlanabb történt.

  Lassan nyitottam ki szemeimet, majd hosszakat pislogva néztem körül a helyiségben, ahol éppen feküdtem. Fehér falakat láttam, nagy szekrényeket, melyek ugyancsak fehérek voltak gyógyszerekkel telerakva, egy asztalt, melyen egy laptop és mindenféle irat volt helyezve és az ágy, melyen éppen feküdtem. Nem kellett sok, hogy rájöjjek hol is voltam. Az orvosom rendelőjébe. Hatalmasra kerekedtek szemeim és egyből fel ültem az ágyon, ami nem bizonyult a legjobb ötletnek, mivel kissé megszédültem, így ugyan azzal a lendülettel vissza is feküdtem.

- Látom felébredtél – hallottam egy hangot az ajtó irányából, majd a doktornő alakja jelent meg.
- Igen, bár még nem érzem magam a legjobban.
- Ez érthető – bólintott, majd közel húzott egy széket hozzám és leült mellém.
- Miért vagyok itt? – kérdeztem, bár a választ valahogy már sejtettem mi lesz.
- Elájultál az iskola udvar kellős közepén és egy barna hajú fiú hozott be, sarkában a testvéred és a barátnőd. Most kint várakoznak.
- Barna hajú fiú… Myung Soo?! – vörösödtem el teljesen, ezzel a reakciómmal pedig sikerült megnevettetnem a mellettem ülő nőt.
- Olyasmit hallottam a barátaidtól, hogy sokkhatás ért és ezért ájultál el. Ez így van?
- Hát…részben.
- Részben… - bólintott újra, majd felállt. – Akkor most gyorsan megvizsgállak és a másik részét a történteknek azután elmeséled.
- Rendben – egyeztem bele egy nagy sóhajjal.

  Újra megpróbálkoztam a felüléssel, ekkor már sikeresen, majd hagytam, hogy az orvos megvizsgáljon. Miután semmi rendellenességet nem fedezett fel, ismét leült a székre, majd kíváncsi tekintettel nézett rám, ezzel arra célozva, hogy várja a történetem másik részét.

- Vannak furcsa álmaim mostanába, melyek mindig egy helyre vezethetőek vissza – kezdtem bele mondandómba, amire igazából csak szombaton kellett volna sor kerüljön, de már mindegy volt.
- Furcsa álmok?
- Igen. Egy idegen házban vagyok, ami mégis annyira ismerősnek tűnik és folyton szólít valaki. Egy fiú. Sosem láttam még az arcát, de most, amikor az ájulás szélén álltam, láttam a... haját, igen, láttam milyen színű volt a haja. Barna haja volt és mintha fontos lettem volna neki, örült, amikor találkoztunk.
- Barna hajú fiú?
- Igen, tudom, hogy furcsa…
- Folytasd csak.
- És… mindig egy nevet hallok a fejemben, újra és újra, ami nem az én nevem, hanem valaki másé.
- Értem, akkor ebből amit most elmondtál levonjuk a következtetéseket, de még ez előtt lenne egy kérdésem. Találkoztál valaki olyannal, aki ismert még azelőtt, mielőtt elvesztetted az emlékeidet, a családodon kívül?
- Én… - hirtelen Myung Soo jutott eszembe, de gyorsan el is vetettem a gondolatot, mivel az nem lehetséges. - …nem. De miért fontos ez?
- Csak azért, mert ha találkoztál volna valakivel, aki ismert még régebbről az lehet elindította volna az emlékeid visszatérését, de ha nem, akkor lehet, hogy egy kisebb ütés a fejre, vagy ezek az álmok, ahogy te nevezed őket, lehet hogy az emlékeidhez vezető kulcs, ami csak arra vár, hogy elfordítsd a zárban, ha érted mire akarok célozni. Valamit el akar neked mondani, amire csak te tudhatod a választ.
- Amire csak én tudhatom a választ…

Hee Jin.
- Igaz, ez még nem sok információ, de nagyon örülök, hogy már ennyit is sikerült elérned és úgy vélem, hogy az emlékeid is lassanként vissza fognak térni, csak türelmesnek kell lenned – mosolygott rám, mire egyetértően bólintottam.
- Köszönöm, remélem mihamarabb emlékezni fogok. Akkor szombaton is jöjjek?
- Ha lesz valami változás, akkor igen, de ha nincs semmi, akkor nem muszáj gyere. Hívj fel és megbeszéljük.
- Rendben – szálltam le az ágyról, majd a doktornő mellett elmenve az ajtóhoz állva néztem vissza rá. – Köszönöm szépen, akkor majd jelentkezem. Viszlát – hajoltam meg, majd lenyomva a kilincset kiléptem a rendelőből.

  Amint kiléptem a teremből, az addig várakozóban lévő Min Jae, Ha Eun és Myung Soo egy emberként álltak fel, majd hozzám szaladva nem kérdeztek semmit, csak rám vetették magukat, vagyis csak testvérem és barátnőm, Myung Soo csak állt ott és nézte az eseményeket egy félmosollyal az arcán. Amikor végre elengedtek, akkor bombáztak meg a kérdésekkel, hogy mi is történt.

- A sokkhatás miatt volt, de már nincs semmi bajom – nyugtattam meg őket, de a másik részét a dolgoknak inkább kihagytam.
- Nagyon ránk íjesztettél – rótt meg Ha Eun, mire csak bocsánatkérően vállat vontam.
- Noona, ilyet többet ne csinálj.
- Megpróbálok – nevettem el magam testvérem kis kutya szemei láttán.
- De azért örülünk, hogy jól vagy – szólalt meg Myung Soo, aminek következtében a szívem teljes sebességre kapcsolt és úgy gondolta, hogy a torkomban jobb helye lesz.
- Köszönöm, ha aggódtatok miattam – mosolyogtam félénken, miközben tényleg nagyon hálás voltam.

  Út közben hazafelé Min Jae felhívta anyáékat és dióhélyban elmesélte hogy miért is megyünk haza olyan későn, mire lehetett hallani, hogy a vonal másik végén már végtelen aggódásba kezdtek, ezért testvérem gyorsan lezárta a témát, hogy nemsoká hazaérünk és akkor majd megbeszéljük a dolgokat és ezzel letette. Időközben elbúcsúztunk Myung Soo-tól, miközben én mégegyszer megköszöntem neki, hogy segített és hogy megvárt a rendelő előtt, mire csak egy mosolyt kaptam válaszul és azt, hogy semmiség, de nekem már ez is elég volt, hogy halvány pír jelenjen meg az arcomon, amire Ha Eun figyelmeztetett. Barátnőm is felszívódott azzal, hogy nagyon vigyázzak magamra és hogy beszélünk, majd Min Jae-től is elköszönt gyorsan, persze testvérem teljes poker arccal köszönt vissza, viszont én tudtam, hogy nagyon is tetszik neki a dolog.

- De végül is mi történt ma? – kérdezte Min Jae a verekedős dolgora célozva.
- Valaki nagyon nem kedvelhet, ezért rám uszított két ismerősét, de Myung Soo-nak, Sung Joon-nak és Hoya-nak hála sikerült épp bőrrel megússzuk az egészet.
- Mi? Ki az az idegbeteg, aki ilyet csinálna?!
- Nekem volna egy tippem, de azt majd én elintézem… remélem. Amúgy meg akartam már kérdezni, hogy honnan ismeritek egymást Myung Soo-val? Hiszen nem is lakott itt, ahogy hallottam…

  Testvérem egyszerre megállt, arca teljesen elkomorult, teste mellett pedig ökölbe szorította a kezeit. Mégsem kellett volna megkérdezzem? De mégis… mi ez a reakció? Miért ennyire feszült valahányszor felhozom szóba Myung Soo-t?

- Volt egy közös ismerősünk…

  Ez a múlt idő használat nem tetszett nekem. Nagyon rossz érzésem támadt és reméltem, hogy csak az agyam játszik velem rémes játékot, de az a név mindig befurakodta magát a fejembe és egyre csak azt hajtogatta egy hang, hogy mondjam ki, kérdezzem meg, hogy választ kapjak a temérdek kérdésemre, melyek ott rejtőznek a fejembe, ámbár még én sem tudok róluk.

- A volt közös ismerős…csak nem… Choi Hee Jin? – kérdeztem, hangom alig hallható volt, de tudtam, hogy elért hozzá, mivel láttam, ahogy teste mégjobban megfeszül, kezét még erősebben szorította össze.

Tényleg ő az? Eltaláltam volna?...

Kedves olvasóim~ Először is köszönöm szépen a kitartást és a sok várakozást, de végre sikerült meghoznom a következő részt, ami most szerintem, kifejezetten hosszúra sikeredett, szóval jó olvasást kívánok hozzá és remélem, hogy elnyeri a tetszéseteket. Véleményeket és kritikákat egyaránt fogadok, úgyhogy várom azokat a visszajelzéseket ám!
Puszillak titeket a következő részig~
Blueberry