Final Chapter / Chapter 20.

Utolsó esély

~ Jun szemszög ~

  Még egy végső pillantást vetettem Szöulban lévő házunkra, melybe több mint 4 hónapja laktunk. Végigsimítottam tenyerem a fából készített kerítésen, majd egy szomorú mosoly kíséretébe beszálltam a fekete autóba, amibe már szüleim vártak, indulásra készen. Nagyon izgatottnak tűntek, míg én próbáltam leplezni lehangoltságom és igyekeztem csatlakozni a beszélgetésükbe. Persze nem sokat tudtam közbeszólni, mert a Koreában lévő cég vezetését beszélték éppen, ezért inkább lehúztam az ablakot, kidugtam a kezem és hagytam, hogy az enyhős szél keresztülfújjon széttárt ujjaimon.

  A repülőtérre érve elköszöntünk a sofőr ahjussi-től, szüleim megköszönték az addig elvégzett munkáját, majd egy mély meghajlás után távozott. A bejárat előtt már Jake és Ash vártak minket, mivel együtt utaztunk vissza szülőhazánkba, ugyanis ők csak azért jöttek Szöulba mert én ott voltam, de hogy visszamegyek, már nekik sem volt miért maradniuk. Együtt ballagtunk a hatalmas és tágas épületbe, ahol mindenféle ismeretlen emberekbe ütköztünk. Jake aztán nyomta a bolondos dumáját, próbálta feledtetni rosszkedvem, átlátott jól betanult műmosolyomon. Szerencsém, hogy még akkor elköszöntem barátaimtól, amikor búcsút vettem JR-től. Ha ők is velem lettek volna abban a pillanatban, nem hiszem hogy kibírtam volna sírás nélkül.

  Amint sikeresen becsekkoltunk, apa maradt leadni a csomagokat, Jake és Ash felfedező útra indultak, mivel még elég sok időnk volt a gépünk indulásáig, én viszont leültem és néztem a nyüzsgő tömeget. Ekkor hirtelen rezegni kezdett a telefonom, új üzenetet jelezve. Kyungmin volt az: Na kiscsaj, sikeresen átadtam a csomagot a leader-nek. Hiányozni fogsz angyalka, de azért látogass meg minket néha! Jó utat! ^^. Ajkamba haraptam, úgy fogtam vissza feltörni készülő érzéseimet.

- Nagyon megszeretted Koreát... - ült le mellém anya, majd megfogta a kezem. - Hiányozni fog, ugye? Ezért vagy szomorú.
- Nem, én csak... - töröltem le egy kósza könnycseppet.
- Ne is tagadd, kincsem.
- Nagyon fog hiányozni - adtam meg magam - főleg...ő.
- Hát ennyire megszeretted? - simogatta meg a fejem.
- Mhm... - szipogtam. -Jaj anya, nem akarok elmenni...
- Számítottunk erre. Hyun Ju, kislányom, nagyon jól figyelj arra, amit most mondani fogok.

~ JR szemszög ~

  Üres tekintettel bámultam az elém rakott reggelit. Bármennyire is mutattam azelőtt este, hogy mennyire örültem Hyun Ju-nak, nem akartam hogy elmenjen,de nem kérhettem, hogy maradjon. Hogy is tehettem volna, hiszen annyit mondta mennyire szerette New York-ot, nem foszthattam meg az esélytől, hogy hazamehessen. Nem lett volna fair tőlem, akármennyire is szerettem.

- Jonghyun, hozzá sem nyúltál az ételhez. Baj van? - zökkentett ki anya kérdésével.
- Nem, dehogy...Semmi gáz - vettem a számba egy falat rizset.
- Ugye tudod, hogy már ennél jobban ismerlek? Ki vele fiam, Kang Hyun Ju az oka? Az, hogy elmegy?
- Honnan...?
- Ohó, bingó. Találkoztam ma az egyik barátoddal, ő mondta, Jaj, és adott valamit - pattant fel és a szekrényhez sietett. - Nem értem miért hagyod, hogy csak így elmenjen. A kórházba még velem is vitába szálltál miatta, annyira védted...Á, megvan! - emelt fel egy fehér borítékot, majd visszasietett és a kezembe nyomta. - Hyun Ju-tól van.

  Elkerekedett szemmel vettem át a borítékot és egy határozott mozdulattal feltéptem azt. Egy levélre számítottam, de helyette egy fényképet találtam benne, amit még én csináltam. Szomorúan tanulmányoztam a képet, melyen mindketten olyan boldogan mosolyogtunk. A tekintetem a kép jobb lenti sarkára vándorolt, ugyanis volt ott egy elég nagy nyíl, amit elég nehéz lett volna nem észrevenni. "Fordítsd meg!" ez állt rajta, ezért ezt tettem. Meglepetten olvastam azt a pár sort, ami nekem címzett:
  JR. Szeretném ha tudnád, hogy nagyon jól éreztem magam veled az utóbbi hónapban, ez a kép a kézzel fogható bizonyíték, a többit mélyen elrejtettem... a szívembe, aminek egy része mindig veled lesz. See you~ Hyun Ju.
  P.S. : Nem hagyod hogy elmenjek, ugye?... Kérlek...ne hagyd...
  
  Olyan sebességgel álltam fel, hogy még a széket is felborítottam. Eszeveszetten rohantam a kabátomért és már ki is siettem az ajtón. Még hallottam anya buzdító szavait, ahogy sok szerencsét kívánt. Felnyitottam a garázs ajtaját, beültem a kocsimba és már hajtottam is a repülőtérre, remélve, hogy még nem késtem el.

- Bassza meg, bassza meg! Mi a francért nem állítottam meg? A rohadt életbe!!

  Amint megérkeztem, kipattantam a járgányból és már siettem is be az épületbe, ahol az első ott dolgozótól megkérdeztem mikor indult Hyun Ju gépe.

- Pár másodperc múlva, uram - kaptam meg a lehangoló választ, mire rohanni kezdtem.

  Nem. Nem! Nem mehet el! Az embereket kikerülve szaladtam, ahogyan csak a lábam bírta, pedig belül tudtam, hogy már késő, de nem akartam elfogadni. Viszont akkor már kénytelen voltam, amikor a hatalmas ablakon keresztül láttam, ahogy Jun gépe elindul, majd sikeresen felszáll. Öklömet összeszorítva néztem magam elé, és éreztem ahogy szememet elhomályosítják a könnyek.

~ Jun szemszög ~

  Minden tartalék energiámat a futásba helyeztem. Igaz, még mindig nem jött hogy elhiggyem a hallottakat, de leírhatatlanul boldog voltam. Maradhattam. Ott maradhattam Koreáéba a barátaimmal és JR-rel. Anya szerint ők már sejtették, hogy maradni szeretnék, ezért a csomagjaimat sem adták le, hanem a sofőr ahjussi értük ment, így a csomagjaim és ő is a repülőtér előtt vártak. Persze a fejemre kötötték, hogy látogassam majd meg őket nagyon sokszor, na meg a barátaimat is, mire sírva a megöleltem őket. Elmondásuk szerint mindig fognak pénzt küldeni, így folytathatom az egyetemet és élhetem az életem. Hihetetlen volt számomra a gondolat, hogy a szüleim mennyit változtak az alatt a pár hónap alatt, amiért igazán hálás voltam.

  Az emberek tömegén keresztül, kissé távolabb tőlem felfedeztem egy alakot, ahogy éppen kifelé néz, kizárva maga körül a külvilágot. Még hallottam, amint a barátaim és szüleim gépe felszáll, de a figyelmemet annak az egy embernek szenteltem, aki végül mégis utánam jött.

- JR! - kiáltottam teljes hangerővel.

  Felkapta a fejét és körülnézett, végül elkapta a pillantásom. Szétnyitotta a száját, mintha mondani akart volna valamit, arcán döbbenet és hitetlen mosolyt tudtam felfedezni. Tett felém egy kósza lépést, mire én újra szaladni kezdtem, egyenesen hozzá, majd a nyakába ugrottam. Átkaroltam, miközben szemeimből patakokban folytak a könnyek.

- Itt vagy, nem mentél el... Itt vagy - ölelt magához szorosan, mintha az élete függne tőle.
- Nem voltam képes elmenni. Nem tudtalak itt hagyni - toltam el kissé magamtól, hogy jól szemügyre vehessem könnyes arcát.
- Akkor ez azt jelenti, hogy maradsz? - csillant fel a szeme.
- Mhm. Felelősséget kell vállalnod.
- Mégis miért? - nevetett, de egy pillanatra sem szakította meg a szemkontaktust.
- Mert teljesen elcsavartad a fejem. Hogyan csinálod?
- És te? Hogyan voltál képes így levenni a lábamról? - simított hátra egy kósza hajtincsemet.

  Két kezébe fogta arcom, majd ajkait lassan az enyémekre tapasztotta. Hogy én mióta vártam arra a pillanatra, amikor végre megcsókolhattam. Nem hirtelen felindulásból, hanem mert annyira szerettem és ő is szeretett. Ez volt a világ legjobb érzése. Levegőért kapkodva váltunk el egymástól. Homlokunkat egymásnak döntöttük, én mosolyogva, míg ő hatalmas vigyorral.

- Megígéred, hogy többé nem mész el? - kérdezte, miközben összekulcsolta kezünket.
- Megígérem. És te megígéred, hogy sohasem engedsz el?
- Ezt kérdezned sem kell - csókolt bele a hajamba, majd lassan elindultunk kéz a kézben a kijárat felé.

  Soha nem gondoltam volna, hogy a versenyzésen kívül lesz más szerelmem az életben. Mindig is úgy éreztem, hogy nem létezik olyan srác, aki el tudná érni, hogy szeressem. És lám valakinek mégis sikerült, nem is akárkinek, hanem Kim Jonghyun-nak, annak a srácnak, aki nem is egyszer volt képes legyőzni, akit az elején gyűlöltem, akit az ellenségemnek tekintettem.

  Biztos voltam benne, hogy nem lesz eseménytelen jövőnk, sokat fogunk veszekedni és kibékülni, de abban voltam a legbiztosabb, hogy nem fogom elereszteni, most hogy rátaláltam arra a srácra, aki képes volt helyzettől függetlenül megnevettetni, vigaszt és biztonságot nyújtott, igaz néha nagyon az agyamra tudott menni, na meg halálra aggódtam magam miatta, de ezek a tulajdonságok tették őt eggyé, azt aki éppen hatalmas vigyorral sétál mellettem, fogja a kezem és vezet a kijárat, az új élet felé.

...Ésss megvolnék :3 Kedves, nagyra becsült olvasóim! Köszönöm szépen, hogy figyelemmel kísértétek a Live Every Second című ficimet, amit kifejezetten szerettem. Köszönet a bátorító szavakért és a sok véleményért, ami mindig energiával tölt fel és melengeti a szívem. Tényleg, kifejezetten jól esik, hogy ennyien olvastátok ezt a kreálmányom is. Remélem a jövőben is követni fogjátok az irományaimat *-* Még egyszer gomawo mindenki! 

Szép estét~ 

Blueberry ^^

  

Chapter 19.

Búcsú

  Még egy nap, gondoltam egy keserédes mosollyal az arcomon. Magamra öltöttem szoknyámat, majd megigazítottam azt, miközben néztem magam a földig érő tükrömbe. Megfordultam még egyszer-kétszer, majd mikor megbizonyosodtam róla, hogy minden tökéletes, felkaptam a táskámat a mellettem lévő székről és lebattyogtam az ebédlőbe, ahol omma már várt a reggelivel. Hálásan rámosolyogtam, majd leültem elfogyasztani az elém rakott ételt. Nem igazán ettem valami sokat, valahogy nem voltam olyan éhes, így a felét meghagyva álltam fel az asztaltól. Megpróbáltam olyan gyorsan elhagyni a házat, amennyire csak tudtam, hogy elkerüljem anyám aggódó pillantását, amivel illetett mikor a reggeli felét otthagyva viharzottam el. Valószínű nem volt hozzászokva, hogy nem faltam fel főztjét, de tényleg nem éreztem magam olyan éhesnek. Beszálltam a fekete kocsiba, amely minden alkalommal a rendelkezésemre állt, majd egész az egyetemig vitt.

  Nagyot sóhajtva léptem be a folyosóra, tudva, hogy aznap kiiratkozok onnan, de csak azután, hogy leültem az órákat. Szerettem volna annyi időt tölteni Lysh-el és JR-rel, amennyit csak lehetett, még több emléket szerezni. Ahogy a terembe értem, elég sokan össze voltak már gyűlve, ezért egy kissé nehézkesen találtam magamnak megfelelő helyet. Végül a legfelső sorban, szélül szemeltem ki egy üres széket. Felsiettem, hogy senki se tudja elfoglalni előlem, majd letettem a padra a táskám. Lysh a lenti sorból intett fel nekem, amire vigyorogva salapáltam vissza. Ekkor újra nyílt az osztály ajtaja és egy nagyon ismerős személy jelent meg. Körülnézett, a szeme csak úgy szelte a sorokat, majd amikor megpillantott egy fülig érő vigyorral kacsintott felém, mire egy kissé megemelkedett a szemöldököm, ám a mosolyt nekem se lehetett volna letörölni az arcomról. Tényleg nagyon bele lehettem esve abba a két lábon járó bolondba.

  Kivételesen nem akartam, hogy vége legyen az óráimnak, mivel míg a tanár beszélt, addig én élvezkedhettem JR látványában. Minden egyes vonását a fejembe véstem, viszont ezt is csak egy ideig tehettem, mert egyszer csak hangos koppanással a padra ejtette a fejét, mire enyhén hangosan nevetni kezdtem, magamra vonva ezzel a figyelmet, de a tanár szúrós pillantására összecsuktam a szám és próbáltam elfojtani nevetőgörcsöm. Lysh kissé hátra fordította a fejét, kérdő tekintettel nézett fel, ezért az immár alvó JR felé böktem. Odakapta a fejét és mintha megvilágosodott volna, kuncogva megrázta a fejét, én pedig ugyancsak vigyorogva megvontam a vállam.

  Amint a tanár elhagyta a termet, mindenki azonnal felpattant vagy álmosan feltápászkodott és már ki is suhantak. Barátnőm először JR-re nézett majd rám és egy sunyi vigyorral az arcán jelezte, hogy kint megvár, mire egyetértően bólintottam. Alysha távozása után én is felálltam, a vállamra kaptam a táskám és a még mindig alvó fiú helyéhez sétáltam. Egész közel hajoltam hozzá, ajkaimat és arcát csak pár centi választotta el egymástól. Nagyon szerettem volna megérinteni, de mégsem tettem. Inkább a füléhez hajoltam és enyhén belefújtam. A hatás minden bizonnyal sikeres volt.

- Nem aludtam! - emelte fel a fejét hirtelen, mire találkozott a pillantásunk, én pedig szembe röhögtem.
- Nem hát...pfff... - kapkodtam levegő után.
- Te most kinevettél? - bökött egyet az oldalamba játékosan.
- Áú...Nagyon úgy néz ki - törölgettem nevetéstől könnyes szemeim.
- Ezért ma este lealázlak.
- Állok elébe - veregettem meg a vállát, majd hátat fordítva neki lesiettem az ajtóhoz.
- Jun! - kiáltott utánam, mire egy teljes fordulatot vettem. - Ma biztosan meghallgatlak!

  Teljesen elérzékenyülten álltam ott, remélve hogy JR olyan távolságból nem láthatja felgyülemlett könnyeimet, amit már rég nem a nevetés okozott. A leghitelesebb mosolyom vettem elő, majd beleegyezve bólintottam és elhagytam a termet. Vajon ugyanígy fogsz mosolyogni, ha megtudod, hogy holnap elmegyek?

  Amint elintéztem a kiiratkozásom, barátnőmmel még kilibbentünk a városba egy utolsó közös kávézásra, mielőtt elindultunk volna a verseny helyszínére, ami napunk fénypontja volt. Úgy éreztem Lysh még nagyobb izgalomba volt, mint én. Addig egyetlen egyszer sem voltam egy verseny miatt sem izgatott, mert New York-ban nem volt ellenfelem, de most mintha a gyomrom nem engedelmeskedett volna, ahányszor csak az estére gondoltam, görcsbe rándult. Még mielőtt elindultunk volna, előhívattam a képeket, amiket csináltunk még a srácokkal, majd egy kis üzenetet hagyva a hátukon, elrejtettem a táskám aljára.

  Hihetetlenül nagy tömeg fogadott minket, amikor a helyszínre értünk. Meglepetten néztem körül, ismerős arcokat keresve, mire megpillantottam Kyungmin-t és a bandát, és mintha ők is észrevettek volna. Tekintetükből már sejtettem, hogy ők kürtölték el mindenkinek, hogy aznap újra versenybe szálltam JR-rel.

- Hyun Ju! Alysha! Erre! - intett nekünk a vörös.

  Átfurakodtunk valahogy a tömegen, majd kifújva a levegőt megálltam Sungjae mellett, mire minden szem rám szegeződött, amitől egy kicsit felállt a szőr a hátamon.

- Jun, good to see you! - tűnt fel valahonnan Jake, majd egy mackó öleléssel köszöntött. - Hello, Alysha - vigyorgott barátnőmre.
- Hey, Jake.
- Te meg? - nevettem legjobb barátomra.
- Ezt a versenyt ki nem hagynám - dörzsölte össze a tenyerét.
- Ash-t is magaddal hoztad? - néztem körül.
- Aha, csak útközben valamerre a tömegbe leállt flörtölni valami angol csávóval. Azt hiszem azzal az Adam fazonnal - vonta meg a vállát, nekem pedig az állam a földet súrolta.
- Az a gyökér itt van? Na cseszd meg, remélem most nem kavar be - vontam össze a szemöldököm.
- Ki nem kavar be? - egy kéz simult a vállamra, majd az ismerős illatból rájöttem kihez is tartozott.
- Semmi-semmi - ráztam meg a fejem nevetve. - Készen állsz, JR? - fordultam szembe vele.
- Mint mindig - vigyorgott, szemében izgatott tűz játszott.

  Mosolyogva álltuk egy ideig egymás pillantását, majd egyszer csak elkapta a csuklóm és a tömegen át kezdett vezetni egészen az útig, ahol is két kocsi várt minket a START vonalra állítva. Elismerően füttyentettem, amikor megláttam az autómat. Eléggé fel volt tuningolva, a belsejéről nem is beszélve. Sok szerencsét kívánva egymásnak beszálltunk az autókba és beindítottuk a motorokat. Éreztem, ahogyan az adrenalin szétárad a testemben, minden mást kizártam magam körül, csak én és JR számítottunk. Beindítottuk a kocsikat és a motorokat bőgetve vártunk a jelzésre, hogy elkezdődjön a verseny. Hallottam, ahogy a tömeg szurkolt hol egyikünknek, hol a másikunknak, ami felettébb jó érzéssel töltött el, hiszen az első versenyemen Koreába mindenki JR-nek szurkolt, de most úgy nézett ki, hogy engem is becsültek valamennyire. Kezeimet ellazítottam, majd átnéztem még a mellettem álló kocsiba, ahol JR lazán nézelődött jobbra-balra.

  Mélyen beszívtam a levegőt és ezúttal a csajra emeltem a tekintetem, aki könnyed léptekkel állt meg a két kocsi között, felemelte mindkét kezét, majd egy pillanattal később le is engedte, jelezve a verseny kezdetét. Mindketten azonnal elindultunk. A pályát már jól ismertem, így próbáltam nem elkövetni ugyanazt a hibát, mint a múltkor. Egymást körözve szeltük az utcákat, minden idegszálamat a pályára koncentráltam és az utolsó éles kanyarra, ami miatt az első versenyemen veszítettem, viszont JR se tágított mellőlem. Senki se hinné el, hogy 1 héttel azelőtt még a kórházi ágyat nyomta. Emlékek borították el a gondolataim, csak nem tudtam a végsőkig kitartani. Könnyek homályosították el a látásom, ezért újra megcsúsztam az utolsó kanyarnál és innen már a verseny eldőlt. Legyőzött, megint.

  A nézők ujjongva fogadták a bajnokot, aki hitetlen mosollyal az arcán szállt ki kocsijából. Megtöröltem szemeimet és minden erőmet összeszedve én is kiszálltam az autóból, megkerültem azt, majd JR-hez sétáltam.

- Megint legyőztél - csóváltam a fejem nevetve.
- Megint ugyanazt a hibát követted el - nevetett ő is.
- Igen, de hát ez van - vontam hetykén vállat.
- Nem baj, attól függetlenül jó verseny volt - nyújtotta felém a kezét.
- Ja, szerintem is - helyeztem kezem az övébe, mire hirtelen magához rántott és megölelt.

  A köröttünk állók füttyögni és olvadozni kezdtek, míg én zavaromba visszaöleltem azt az eszetlent. Arcom vállába temettem, nem akartam hogy lássák, ha megint sírva fakadnék, mert nem sok kellett hozzá. Viszont erőt vettem magamon, nem engedhettem hogy sírjak, nem abban a pillanatban. Felemeltem a fejem, mire Lysh szomorú tekintetével néztem össze. Tudtam, hogy miért nézett úgy, én is ugyan arra gondoltam, mint ő.

- Örülök, hogy megismerhettelek, JR - suttogtam a fülébe, hogy csak ő hallja.

  Egyszerre megdermedt, kissé eltolt magától, hogy egyenesen a szemembe nézhessen. Értetlenséget véltem felfedezni arcán, ami egy erőltetett mosolykra késztetett, ezzel próbáltam elfedni szomorúságom és újra feltörő könnyeim.

- Én is örülök, de hogy jön ez mos-...
- Azt mondtad ma, hogy meghallgatsz, hát eljött az idő, hogy elmondjam. Tudom, hogy hamarabb el kellett volna mondanom... JR, én...elmegyek. Vissza New York-ba. Holnap. Végleg... - a hangom a végén nem volt már több, mint suttogás.

  Néztem ahogy lassan beszívja, majd kifújja a levegőt. Úgy éreztem a mondandómat próbálja feldolgozni, mivel semmit nem tudtam az arcáról leolvasni. Kérlek, legyél ideges, ne hagyd, hogy elmenjek. JR! Kétségbeesetten éreztem és láttam, ahogy kezei lehullnak a vállamról és arcára egy megértő mosoly húzódik.

- Örülök, hogy teljesült a vágyad. Most végre visszamehetsz oda, ahova mindig is tartoztál.

  Mosolyogva fogadtam JR szavait és hevesen bólogattam, miközben belül végleg összetörtem. Legszívesebben ott nyomban összerogytam volna és keserves zokogásba kezdek, de nem tettem, nem lett volna helyes. Így inkább mosolygó maszkom mögül fájdalmas arccal kémleltem az előttem álló fiú vonásait, melyek arról árulkodtak, hogy valóban örült nekem. Hát ennyi volt...Elenged...