16.rész - The two of us

Pislogás nélkül meredtem L.Joe-ra, ő pedig nyitott szemeimet látva enyhén hátrahőkölt és onnan bámult rám. Én még mindig a szavait emésztgettem. Időközben sikerült ülő helyzetbe tornáznom magam. Ahogy néztem a meglepett angyalt, hirtelen melegség öntött el és éreztem ahogyan az arcomba szökik a vér. Eléggé nagy hatással voltak rám az elhangzott szavak és nyugtalanság kerített hatalmába. Szerencs, hogy sötét volt, nem lehetett annyira látni ezeket a jeleket rajtam, vagyis reméltem. 
Hitetlen mosolyra húztam a szám, amire L.Joe is közelebb jött és egyenesen a szemembe nézett, amitől legszívesebben azon nyomban el tudtam volna olvadni.
- Azt hiszem már képzelődök is. Biztosan nem hallottam jól amit mondtál - nevetgéltem zavartan.
- Pontosan mit hallottál?
- Hát...azt...azt, hogy szeretsz engem...
Még én magam sem hittem el, amit abban a pillanatban kimondtam. Biztosan ezt mondta? Nem lehet, hogy csak én képzeltem, vagy éppen álmodtam ezeket? Ajj...
- Akkor viszont nem képzelődtél - vonta meg a vállát mosolyogva.
- Te-tessék?!
- Csak azt mondtam, hogy...
- ...tényleg jól hallottam - fejeztem be helyette a mondatot.
Bólintott és mintha elképedt arcomat látva elbizonytalanodott volna. Észrevettem, már bánja, hogy mondott valamit is az érzéseiről.
- Látom enyhén ledöbbentettelek - állt fel előlem. - Hagylak gondolkodni.
Féloldalas mosolya ott égtelenkedett gyönyörű arcán és indulni készült. Tett egy vagy két lépést, többre nem futotta, mert elkaptam a csuklóját, nem hagytam elmenni. Ebben a fontos pillanatban képes lennél magamra hagyni? Azt már nem!
- Mégis min kéne gondolkodnom? - hangom mintha megremegett volna.
- Mit tudom én - vonta meg ismét a vállát. - Ilyenkor nem szokták a lányok feldolgozni az ilyesmit?
- De...
- Na látod.
- Mióta? - csúszott ki a számon.
Értetlen arccal meredt rám, aztán úgy láttam világossá vált neki mit is kérdeztem tőle. Görcsbe rándult a gyomrom és vártam a válaszát.
- Már egy ideje.
Hatalmas levegőt vettem. A zavartság vagy a megkönnyebbülés miatt, azt nem pontosan tudtam. Megkönnyebbülésről azért is beszélek, mert ez azt jelentette, hogy túltette magát régi szerelméről, és valahogy, fogalmam sem volt hogyan, de belém szeretett. Ennek gondolatára a boldogság futótűzként terjedt szét a testemben. 
Könnybe lábadt a szemem az örömtől és a szavakat kerestem. Próbáltam megfogalmazni valamilyen frappánsabb választ, de végül a legegyszerűbb módját választottam az érzelmeim tükrözésére.
- Én is szeretlek téged... - szorítottam meg a kezét és csak figyeltem a reakcióját. 
Olyan hitetlen képpel állt előttem, hogy az hittem ott nevetem el magam. Ezt a reakciót hamar felváltotta egy érzelmekkel teli pillantásra, amitől mosolyra húztam a szám és én is ugyan úgy néztem rá. Megragadta a karom, közelebb húzott magához és először szorosan ölelt, majd kezei közé fogva az arcom, amin csak úgy csorogtak a könnyeim, megcsókolt. Aznap másodszorra. Akkor viszont nem hezitáltam visszacsókolni. A hajamba túrt, én pedig kezeimet összekulcsoltam nyaka körül, mire belenyögött csókunkba. Jó pár másodperc vagy talán perc múlva elszakadtunk egymástól.
- Azt hiszem azóta erre a percre vártam, amióta először találkoztunk és leütöttelek a serpenyővel - vigyorogtam boldogan.
- Igazán? Nekem elég fájdalmas volt az a találkozás. Ha csak rá gondolok, egyből elkap a fejfájás - mondta tetetett fájdalommal az arcán.
- Milyen humoros valaki - forgattam meg a szemeimet és elnevettem magam.
A homlokát az enyémnek támasztotta és úgy fürkészte a tekintetem.
- Már értem miért mondta, hogy ne törjem össze a szíved - suttogta.
Nem értettem miről beszél.
- Én magam intéztelek volna el ha az bekövetkezik - nevettem fel.
- Juj, de harcias vagy.
- Ezekben az időkben muszáj. De az előbb kiről beszéltél? Ki mondta ezt?
- Az apád.
Felkaptam a fejem és elmélyedtem a gondolataimban. Először a nagybátyámra gondoltam, de őt sose az apámnak nevezte, hanem a nagybátyámnak. Elkerekedett a szemem, L.Joe-ra néztem, akinek az arcán egy na-végre-rájöttél mosoly volt. 
- Találkoztál az igazi apámmal? De mikor?
- Amikor jelenteni mentem fel. Összefutottam vele.
- És mondott valamit rólam? 
- Nem igazán. Megköszönte, hogy vigyázok rád és azt mondta, ne törjem össze a szíved, amit akkor még nem értettem, de most már nagyon is világos.
- Akkor ez azt jelenti, hogy figyel engem - örültem meg.
- Minden bizonnyal - helyeselt az előttem álló srác is és megölelt.
- De azért megkérdezném, hogy eddig miért nem mondtad, hogy találkoztatok?
- Sosem volt rá alkalom, vagy ha fel is akartam volna hozni, nem az volt a megfelelő időpont.
- Értem. Hát jó tudni, hogy ha nem is lehet velem, legalább ügyel rám odafentről - fúrtam az arcom mellkasába és beszippantottam különleges illatát.
Megsimította a hajam, majd az egyik tincsemet kezdte csavargatni, én pedig hagytam neki, már miért is ne? Viszont az egyik pillanatban megdermedt a keze és éreztem ahogy megfeszül minden izma. Tudtam, hogy valami nincs rendjén. Felnéztem rá, és akkor megbizonyosodtam az igazamról. Kifele tekintett az ablakon, szíve hevesen vert, szemeiben a düh és bizonytalanság szikráját fedeztem fel. Eltaszított magától, majd oda ment amit az előbb annyira nézett és láttam, ahogy összehúzza szemöldökét.
- Valaki lerombolta a védőburkot - jelentette ki, nekem pedig tágra nyíltak szemeim.
- Az nem lehet... - leheltem.
- Sajnos lehet. Azonnal el kell tűnnünk innen! - ragadta meg a kezem és megjelentek a szárnyai.
- Ugye nem azt akarod mondani, hogy az ablakon távozunk.
- Pedig arra gondoltam, de már nem fog menni.
Értetlenül néztem rá, aztán rájöttem miért mondta ezt. Vagy 3 bukott angyal állta el a kivezető utat. Léptekre lettem figyelmes, ahogyan felvánszorog a lépcsőn. Az ajtó felé fordultam, ami egyszerre kicsapódott és apa lépett be rajta. Nem is lépett, inkább rohant.
- Ah Ri, minden rendben? - nézett végig rajtam aggodalommal tele.
- Igen, még - nyeltem egy nagyot.
- Menekülj, ő van itt - egészen megremegett a hangja.
- Ne rémíts meg ennél is jobban! Mégis ki van itt?
- Apád testvére...

Azt hiszem abban a pillanatban még levegőt is elfelejtettem venni és úgy éreztem, ha L.Joe nem tartott volna olyan erősen, biztos hogy össze esetem volna. A léptek zaja, amit a lépcső felől hallottam, már a szobám előtt álltak meg. Abban a pillanatban kivágódott az ajtó, ami nem sok védelmet nyújtott, és egy fekete ruhás angyal lépdelt be komótosan. Csukja volt a fején, az arcát nem láttam. Mellette az a bukott lépett be, aki eddig mindig keresztezte az utunkat.
- Hyuk - szólalt meg a csuklyás fazon.
Hangja rekedtes volt, viszont így is elég jól lehetett hallani a hangját. A mellette álló angyal rá nézett, majd egy bólintással már apám mellett termett. Apa meglehetősen ellenállt neki, de Hyuk egy csapással elrendezte, hogy eszméletét veszítse. Oda akartam menni hozzá és megbizonyosodni, hogy csak annyiról van-e szó, nem tett-e kárt benne, de L.Joe vasmarokkal fogott, nem hagyta, hogy elmenjek. A bukott visszatért gazdája mellé, mi pedig vártuk a csuklyás mit tesz. Egyet előre lépett és levette az anyagot a fejéről, így tisztán láthattam az arcát. Nem olyan volt, mint aki most készül valami rosszra, nem, inkább olyan, mint aki végre láthatja rég nem látott rokonát. 
- Ah Ri... - szólalt meg, mire angyalom elém ugrott.
- Nehogy közelebb merjen jönni - sziszegte.
- Rendben. Csak nyugalom.
- Maga... - kezdtem volna bele, de megelőzött.
- Milyen udvariatlan vagyok, ejnye. Ah Ri, én vagyok az igazi apád testvére, vagyis a nagybátyád - mosolyodott el.

El sem hiszem, hogy meg tudtam írni a részt. Hát kellett egy kis idő hozzá, de itt van, tessék. Még nem mondom pontosan, hogy ezek után folyamatosan hozok részeket, mert még bizonytalan vagyok ez ügyben, de igyekszem írni.

Remélem tetszeni fog a rész, amit nagy nehezen összekapartam :3

Írói problémák

Hajjjj, gyerekek, nem tudom mi van velem, egyszerűen nem tudok írni. A gondolataim szanaszét vándorolnak, és nagyon nehezen tudom összeszedni őket. Ihlethiányom is van, egyszerűen nem megy. Nem tudok koncentrálni, ülök a kinyitott szövegszerkesztő előtt és fogom a fejem, dobolok a kezemmel, az ujjaimat a billentyűzetre helyezem, de semmi...És ez komoly probléma. Ezzel csak arra akarok kilyukadni, hogy lehet, sőt, biztos vagyok benne, hogy mostanában nem igen lesz rész. Sajnálom, tényleg, de nem sok mindent tehetek ez ellen. Próbálkozom, azt elhihetitek. 

Remélem nem vagytok nagyon berágva most rám, és megértitek a helyzetem.

Köszönöm és a következő részig byebye ^^

15.rész - Confession

Mélyen a szemébe néztem, ő pedig az enyémbe. Éreztem ahogyan a vér az arcomba szökik, zavarban voltam azok után, amit mondott. Tényleg tökéletesnek találsz? Meg szerettem volna kérdezni tőle, de a szavak nem jöttek, megakadtak fél úton. A csend ami ránk telepedett valahogy nem mondható kínosnak, inkább olyan idilli pillanatnak lehetett volna besorolni, viszont mint minden más sem, az sem tarthatott örökké. L.Joe szakadozott levegő vétele és imbolygása felhívta a figyelmem arra, hogy baj lehetett. A keze, amit még akkor sem sikerült elengednem égette az enyémet és ez aggasztó volt. Gyorsan közelebb hajoltam hozzá, mire szemei elkerekedtek, de nem mondott semmit. A haját félresöpörtem az útból, hogy szabadon hozzáférhessek homlokához. Homlokomat az övéhez érintettem, mire az arcunk vészesen közel került egymáshoz és emiatt eszembe jutott futó csókunk. Eltávolodtam tőle, mire a szöszi visszahuppant az ágyba. Semmi kétség sem fért hozzá, láza volt. 
Felálltam a székről, azzal a céllal, hogy vizes borogatást hozok neki, de nem engedte el a kezem.
- Ne menj...Maradj velem - suttogta.
A szívem nagyot dobbant, ahogy kimondta ezt a pár szót, ami nekem igen értékesnek bizonyult. Kezemet lassan kihámoztam a szorításából, ami így is kezdett gyengülni, majd elejtettem egy kósza mosolyt, hogy leplezzem mennyire nagy hatással voltak rám szavai.
- Csak vizes borogatásért megyek, hiszen lázad van. Pár pillanat és már itt is leszek.
Bólintott, így én is elhagytam a szobámat. Amikor becsuktam magam mögött az ajtót, a hátam nekidöntöttem, majd a mentén lecsúsztam a földre. Egyből a szívemhez kaptam, ami úgy dobogott, azt hittem kiugrik a helyéről. Ah Ri...azt ne mondd, hogy ennyire...
Megpróbáltam összeszedni és függőlegesbe állítani magam, azután pedig fátyolos tekintettel battyogtam le a konyhába, ahol kerestem egy kisebb tálat, majd vissza felmentem a fürdőbe, ahol egy kis törölközőt vettem elő. A tálat teleöntöttem jéghideg vízzel, ezek után pedig erőt véve magamon bementem a szobámba, viszont egy alvó L.Joe-val találtam szembe magam. Hatalmas megkönnyebbülés terjedt szét a testemben. Halk léptekkel az ágy mellé szambáztam, a tálat letettem az éjjeli szekrényemre, majd belemártottam a törölközőt, amit a srác homlokán helyeztem el. Halvány mosollyal és rákvörös arccal nézegettem a fiút, ahogy egyenletesen szedte a levegőt.
- Ah Ri! - kiáltotta el magát valaki a földszintről.
Apa? Mit keres itthon ilyen hamar? Felpattantam a székről, halkan kislattyogtam, majd fénysebességgel szaladtam le a lépcsőn.
- Szia apa. Még hamar - néztem a faliórára.
- Hallottam mi történt, egyenesen hazajöttem. Ugye nem esett bajod? - jött közelebb hozzám és egészen a fejem búbjáig megvizsgált.
- No para, nincs bajom, L.Joe-nak köszönhetően.
- Annyira aggódtam, hogy bántottak téged - sóhajtott egyet.
- Nekem nem történt semmi bajom, de... a szöszit mellkason szúrták. Most fent regenerálódik - böktem a fejemmel az emelet felé.
- A törpepalántának ez a dolga, meghalni úgysem tud - mondta fél vállról.
- Na de apa, azért lehetnél egy kicsit megértőbb is. Eléggé sokkoló látvány volt, amikor azt a kardot beledöfték. Szerencse, hogy nem ájultam el.
- Oké, igazad van.
- Mint mindig...de most nem ez a lényeg. Honnan tudtál a kis incidensről?
- Az egyik munka társam látott téged egy véres fiúval az utcán, ebből már rögtön tudtam, hogy megtámadtak.
- Értem - bólintottam. - És most mi legyen? Nem lenne túl jó ötlet kimennem az utcára, ugye?
- Pár napig biztosan nem. Addig főleg nem, míg Byung-hun meg nem gyógyul - helyeselt.
- Ez így logikus...Hé, várjunk csak, nekem csak most esett le. Te most komolyan a nevén szólítottad?
- Miért? Nem szabad?
- Nem az, csak...wáó, ezt is megéltük - nevettem el magam.
- Nem lehetek vele mindig olyan rossz, nem igaz? - vigyorodott el.
- Teljes mértékben egyetértek. 
- Kiérdemelte, hogy a nevén szólítsam, hiszen egy karcolás nélkül megúsztad a találkozást, azokkal a nem kívánt személyekkel.
- Igen, fantasztikus volt - mosolyogtam, miközben L.Joe-ra gondoltam és jég kék szemeire, amik csak úgy izzottak mikor az ellenségre nézett.
A csevegést itt kb. le is zártuk, mert telefon csörgésre lettem figyelmes. Az én mobilom csörgött valahol a lakásban. Gyorsan végiggondoltam hova is tehettem, aztán eszembe jutott, hogy mikor a mosógépbe vágtam az egyenruhám, a mobilt a gép tetején felejtettem. Facepalm, hogy tudok ilyen bamba lenni? Felspuriztam a telómért, mielőtt felébresztené L.Joe-t. A kijelzőn Min Ah telefon száma díszelgett. Felvettem.
- Haló?
- Ah Ri, na végre felvetted! Már megijedtem.
- Bocsi, csak a fürdőszobába felejtettem a telefonom - kuncogtam.
- Ki az aki a fürdőszobába felejti a mobilját?...Ja, van olyan, te.
- Jól van na, nem lehetek tökéletes - nyavalyogtam.
- Senki sem az, de mindegy is, mi történt ma veled?
Jaj neeee....Azt ne mondd, hogy ő is tudja...
- Mi történt volna? - kérdeztem én is, hogy mégis mit tud az egészből.
- Ne csináld a tudatlant, tudod mire akarok kilyukadni. 
- Bővebben?
- Ma gyanútlanul mentem boltba és meghallottam az egyik szomszédomat, amint rólad beszél, meg valami srácról, aki a karjaidba volt esve, vagy valami ilyesmi. Szóval?
Ó, a csudába! Most mi a fészkes fenét mondjak? Nem mondhatom neki azt, hogy csak az exedet tartottam a karomban, mert mellkason szúrták, ja és egy angyal, aki megvéd engem azoktól akik el akarnak kapni. Tuti lesokkolnám...aish!
- Én várok - hallottam a türelmetlenséget hangjában.
- Hát az úgy volt hogy... Ó, igen. Az uncsim sokat ivott és nekem kellett hazavinnem. Ennyi volt az egész, semmi komoly.
- Biztosan csak ennyi volt?
- Persze. Nem hiszel nekem?
- Hát jó, ha te mondod. Hiszek neked.
Ne haragudj amiért hazudtam neked, de nem lett volna szívem elmondani az igazat.
Még beszéltünk egy keveset, majd mindketten letettük. Egy kicsit rosszul éreztem magam, amiért nem az igazat mondtam el Min Ah-nak, de nem tehettem mást. Elég nagy sületlenséget találtam azért ki, hiszen nem is volt unokatestvérem.
Az idő gyorsan szállt, míg én vacsit csináltam, kiterítettem az egyenruhámat száradni, na meg persze cseréltem a borogatást L.Joe kobakján. Apa minduntalan az ablakon nézett kifelé, hogy nem-e találtak ránk, vagy nincs valami gyanús a ház körül. Már szinte paranoiásnak könyveltem el. Rám vadásztak és mégis ő adott nekik nagyobb jelentőséget. Igaz, megértettem egyrészt őt is, mert nem akart elveszíteni, ahogyan anyát, de amíg kitartott a burok, elméletileg nem tudtak ránk találni.
Nagyot ásítva csavartam ki a vizet a törölközőből, majd a még mindig alvó L.Joe homlokára tettem. Mint valami élőhalott mentem át a fürdőszobába letusolni, majd tisztán, de még mindig álmosan csináltam egy kis alvó teret magamnak, mert hát az ágyam el volt foglalva, L.Joe-val pedig eszem ágában sem volt aludni. Még a gondolattól is pirulni kezdtem. Lustán lefeküdtem az ágynak nem nevezhető kis helyemre, magamra húztam a takarót és megpróbáltam elaludni. Az elalvás eléggé döcögősen akart sikerülni, mert nagy hatással voltak rám az aznap történtek. Álmos voltam, az már igaz, de ahogy lecsuktam a szemem, az aznapi események pörögtek le előttem, főleg az a jelenet, amikor L.Joe-t leszúrták, az maradandó emléknek számított, túlságosan is. Megpróbáltam másra gondolni, a szép emlékekre, vagy esetleg a semmire és így végül valahogy sikerült elaludnom.
Ágyreccsenésre ébredtem. A sötétségből ítélve még éjszaka lehetett. Biztos L.Joe felébredt. Azután csend borult ránk. Éreztem, hogy mintha valaki mellém ült volna és a fülemhez hajolt. Ajj, L.Joe, mi kéne?
- Ah Ri, alszol?
Nem mozdultam. Kíváncsi voltam mit akarhat mondani.
- Úgy látom igen. Hogy is kezdjem...Köszönöm, amit értem tettél, nagyon hálás vagyok érte, és...szeretlek - hintett egy apró puszit az arcomra.
A lélegzetem elakadt, nem akartam hinni a fülemnek. Akaratlanul is, ahogy a szöszi eltávolodott tőlem, a szemhéjam felpattant és hatalmasakat pislogva fordítottam a fejem a megszeppent srác felé. 

Chapter 4.

Kim Jonghyun

Hatalmas ásítással kezdtem a napomat. Még az óra csörgése előtt sikerült felébrednem. Bal lábbal keltem, szó szerint, vagyis ez nem jelentett sok jót az aznapra. Átbandukoltam a fürdőbe, ahol letusoltam, lemostam magamról a cigi szagát. Amikor visszatértem szobámba, magamra öltöttem az aznapra kiválasztott ruhákat, jó alaposan megfésültem a hajam, amit aztán megszárítottam, majd a tükröm elé telepedtem le. Tussal kihúztam a szemem, hogy még nagyobbnak tűnjön, egy kis púder, rúzs és a sminkkel készen is voltam. Kézkrémet nyomtam a kezembe, majd jó alaposan elkentem, mert a nélkül nem indultam el, vagyis inkább nem indulhattam, mert az anyám egyből észrevenné, hogy nem használtam hidratáló terméket és kivágná a díszhisztit, szóval ezt minden reggel meg kellett csinálnom. " Egy kifinomult hölgy mindig legyen tökéletes" ezt mondogatta, amivel kis híján az agyamra ment, viszont mikor ezek a szavak elhangzottak, sosem mutattam ki nemtetszésem, vagy azt, hogy nem értek vele egyet, inkább ráhagyóan mosolyogtam rá.

- Kész! - csaptam össze a tenyereimet elismerően.

Felálltam a székről, beledugtam a lábam az egyik magassarkúmba, fogtam a táskám meg a mappám, amiben kényelmesen elfért a házi dolgozatom, és kilépdeltem a szobából. Ahogy becsuktam magam mögött az ajtót, anyával találtam szembe magam.

- Jó reggelt kincsem - ölelt meg.

- Neked is omma.

- Éppen hozzád igyekeztem, hogy megnézzem felébredtél-e már, de örömmel látom, hogy igen. Gyere édesem reggelizni.

- Oda készültem - mosolyodtam el.

- Helyes, akkor menjünk is.

Reggeli alatt nem sokat beszéltem szüleimmel, inkább azon agyaltam, hogy mit akarhat parancsolni nekem majd JR. Még mindig dühös voltam magamra, de nem tehettem semmit, csak megbékélni helyzetemmel.

- És Hyun Ju-ah, beszélsz még Jake-el? - nézett rám apa, pillantása szigorú volt.

Ebből már megint veszekedés lesz. Hurrá...

- Jaj szívem, hagyd már azt a gyermeket enni. Majd ezt meg lehet beszélni később is.

- Később nem lesz idő, ezt te is nagyon jól tudod. Szóval lányom?

- Őszinte leszek. Beszélek vele kb. minden egyes nap, mert a legjobb barátom és hiányzik. Van valami problémád ezzel?

- Nincs, egyenlőre - sóhajtott egyet.

Wáó, hogy létezik?

- Ezt örömmel hallom - kaptam be az utolsó falatot reggelimből. - Köszönöm a reggelit - álltam fel az asztaltól.

- Hyun Ju-ah! - szólt utánam anya.

- Igen?

- Ma egy nagyon fontos vacsorára vagyunk hivatalosak, úgyhogy ne sokáig maradj el.

Ó, hogy a rohadás enné meg...

- Oké, majd sietek. Sziasztok!

Kisiettem az ajtón, le a lépcsőn és be az autóba, ami már egy ideje várhatott rám.

- Jó reggelt ahjussi - köszöntem a sofőrnek.

- Önnek is kisasszony. Az egyetemre?

- Igen, oda - sóhajtottam.

Láttam a visszapillantó tükörbe, hogy elmosolyodik reakciómon, amire nekem is mosoly kanyarodott az arcomra. 

Amikor megérkeztünk, lusta mozdulattal kinyitottam a kocsi ajtaját, elköszöntem sofőrömtől, majd diákigazolványomat felmutatva suhantam el az egyik prof mellett. Kaptam egy SMS-t Lysh-től, miszerint az egyetem parkjába van, ezért én is oda készültem menni. A parkot csak úgy lehetett megközelíteni, hogy átvágunk a folyosón, a végébe pedig van egy boltíves átjáró, azon keresztülmegyünk és már ott is vagyunk. Ahogy sétáltam a hosszú egyenes folyosón, pár lépéssel előttem megláttam valamit a földön, így odasiettem, majd felvettem azt. Egy diákigazolvány volt, viszont kép nem volt rajta, így inkább megnéztem a nevét, hátha ismerem.

- Kim...Jonghyun? Az meg ki a hétszentség?

- Jun, mit nézegetsz annyira? - termett mellettem barátnőm.

- Találtam egy diákigazolványt, de nem tudom kié, nincs kép rajta, csak a név meg a többi infó.

- Ki az illető?

- Valami Jonghyun...

- Hm...nem ismerős...

Ekkor berezgett a telefonom, üzenetet kaptam. Előhúztam a táskámból, majd megnéztem ki volt az. JR. Megforgattam a szemeimet és kinyitottam az üzenetet: "Hoy! Gondolom már az egyetemen vagy, szal keresd meg nekem az igazolványom, mert a tegnap úgy néz ki elhagytam. Nemsoká én is megyek, addig legyen meg! Ja, a nevem Kim Jonghyun."

- Cöhh, úgy viselkedik, mint valami rossz kis király - morogtam. - Lysh, már nem kell találgatnunk ki lehet Jonghyun, mert már megvan. Na, szerinted ki lehet az?

- Honnan tudnám? Rájöttél ki az?

- Ja, JR.

- Az a farok?! Szívás csajszi...
- Thank you, my friend. Most sokkal jobban érzem magam... - húztam el a szám.
Még jó, hogy hamarabb megtaláltam azt a baszom szart, mert másképp most keresgélhetném. Mekkora mázlim van.

A terem már majdnem tele volt amikor beértünk, így nem találtunk egymás mellett helyet Lysh-el. Az ablak mellé ültem, hogyha unalmas lenne az óra, tudjak bambulni, vagy netán figyelni az embereket az utcán. Abban a pillanatban hogy helyet foglaltam, berobogott JR is, sikerült nem késve érkeznie. Szemét végigfuttatta a lehetséges üres helyeken, mire észrevett. Intett egyet, amire felkaptam a fejem. Egy pincurkát meglepődtem. Halványan én is bólintottam. Elvigyorodott, majd 3 sorral feljebb mint én, leült az egyik üres helyre. Na jó, ez durva...
Az óra kellős közepén sms-em érkezett. Már nem is kellett megnézzem a feladót, hogy tudjam ki az. Ti is kitaláljátok, nem? "Sikerült megtalálnod?" ennyi állt a telefon képernyőén. Visszapötyögtem a választ, amire azon nyomban kaptam is az újabb üzenetet: "Yeah! Nagy bajban lennék, ha nem találtad volna meg. Találkozzunk majd szünetbe a parkba."
Amint az órának vége lett, spuriztam ki a megbeszélt helyre, minél előbb le akartam tudni a dolgot. Nem tudom hogy csinálta, lehet rakétát dugott a seggébe, de hamarabb ott volt, mint én.
- Hey! Tessék, itt van - nyújtottam át neki a kis kártyát.
- Huh, végre megvagy - tette zsebre.
- Ya! Egy köszönömöt igazán kinyöghetnél, nem gondolod?
- Ja, kösz.
- Bunkó - mormogtam az orrom alatt.
- Ezt hallottam - kuncogott fel.
- Nem is tudtam, hogy Jonghyun-nak hívnak - ültem le az egyik padra, mire ő is ezt tette.
- Nem dicsekszem vele. Jobb szeretem ha JR-nek hívnak.
- Ahogy gondolod - vontam vállat, nem firtattam a témát. - Ugye nem akarsz ma nagyon feltartani?
- Mert?
- Mert ma nem igazán érek rá. Ha későn megyek haza, anyámék lefejeznek.
- Ó, csaknem anyuciékhoz vagyunk kötve? - gúnyolódott.
- It's not your business - vágtam oda epésen, majd felpattantam. - Akkor annyeong, Jonghyun.
- Hé!
Sietősre vettem a lépteimet, közben gondolatban halálra röhögtem magam. Nem láttam a fejét, de a hangjából ítélve nem tetszett neki, hogy Jonghyun-nak hívtam, de így járt. Fogalmam sincs mi baja lehet ezzel a névvel.
Aznap nem volt több órám, tudom furcsán hangzik, de ez volt az igazság. Lysh-el elmentünk egy kicsit csavarogni a városba. Mikor már eléggé eltelt az idő, úgy döntöttem lassan haza kéne indulni. Felhívtam ahjussi-t, hogy mostmár jöhet értem, de elég rossz hírrel fogadott. Lerobbant a kocsi, így nem tudott értem jönni. Gyalog vágtam neki a haza vezető útnak. Elég rossz ötletnek tartottam egyedül menni. Elgondolkodva ballagtam az utcán, ahol már csak itt-ott járkáltak és nem nagyon tetszett. A hátam mögül nevetések zaját vettem észre, mire összerázkódtam. Félig hátrapillantottam, sajnos engem követtek. 3 srác volt, akik eléggé kiéhezett tekintettel stíröltek. Most mit csináljak?
Végszóra egy ismerős autó parkolt le mellettem. Az ablak lehúzódott és akkor az a nagyon utálatos személy is megkönnyebbülést hozott nekem.
- Szállj be - mondta JR.
Bólintottam és villámgyorsasággal beültem mellé.
- Kösz, most igazán jól jött, hogy itt vagy.
- Ezt dicséretnek veszem - vigyorodott el és beletaposott a gázba.
- Vedd ahogy tetszik. Amúgy mi okod volt segíteni?
- Ne segítettem volna?
- Nem az, csak kíváncsi vagyok.
- Nem tudom, csak úgy jött - mondta félvállról, de az a pajkos vigyor még mindig ott csücsült az arcán.
- Hát jó...
- Merre laksz? Hazaviszlek.
Elmondtam neki az útirányt, majd teljes biztonságban hazavitt. Hm...úgy néz ki, mégsem olyan rossz, mint amilyennek látszik.

Bocsánat a hosszú várakozásért~~ Most végre valahára meg tudtam írni a részt :3 Remélem tetszeni fog *-*