1.

2014. November 23.

  „Még mindig tisztán emlékszem arra a napra, mivel ha akarnám se tudnám elfelejteni. Olyan esemény történt velem és barátaimmal, amire még visszagondolni is szörnyű, hát még akkor átélni, főleg hogy akkor még csak egy középiskolás lány voltam. De azért belekezdek, lássátok kivel van dolgotok.

  Mint már említettem, November 23-át írtunk, ami hétfőre esett. Ugyan olyan szokásosan kezdődött, mint minden egyes hétköznapom. Kómásan elkészültem, majd suliba mentem barátnőim társaságába. Olyan hideg volt odakint, hogy teljesen jéggé fagyva trappoltunk az iskola felé, ami sajnos elég messze volt onnan amerre laktunk. Nagyon érezhető volt már a tél közeledte, az idő csak az egyik szempont volt, a többi pedig a jelek, hogy minden velünk szemben közlekedő ember vastagon fel volt öltözve, előkerültek a bundás kabátok, na meg az ugyancsak réteges sapkák is és majdnem minden üzletet kezdtek feldíszíteni, úgy ahogy az utcákat is. Igaz, ez kellemes hangulatot árasztott, de azt még mindig nem tudta elűzni, hogy annyira átfagytunk, hogy az orrunkat sem éreztük mire beértünk a suliba.

  A portás nevetve köszöntött minket, gondolom piros arcunk miatt, mi viszont rosszalló pillantással válaszoltunk, mivel neki tök jó lehetett a meleg épületbe, ő nem fagyott halálra. Sietve közelítettük meg az osztályunkat, mivel az első óránk a leggonoszabb tanárunkkal volt, akit még a legrosszabb ellenségemnek sem kívántam. Még mielőtt beléptünk volna a terembe, még köszöntünk a szomszéd osztályból kikanyarodó Byunghun-nak és Jungkook-nak, akik nagy lelkesedéssel integettek vissza, majd berohantunk az osztályba, ahol a diákok teljes félelemmel az arcukon temetkeztek bele a tanulásba, mert mindenki parázott attól az ördögi nőszemélytől. Nem is csoda, mivel szemrebbenés nélkül kaptuk a bukó jegyet, ha nem tudtuk a leckét. Átok sújtotta az osztályunkat, néha úgy éreztem. Miután sikerült túlélnünk a pokoli órát és még az összes többit egészen 12-ig, olyan esemény következett , melyre álmomban sem gondoltam volna, melyre oly nehéz visszaemlékezni, viszont nem tudom kitörölni elmémből a látottakat.

  Egyik legjobb barátnőmmel, Bo Mi-vel úgy gondoltuk, hogy mivel 12 után kiengednek a kapun, ezért kimentünk valami normális kaját venni, mert 1: a büfében alig volt már valami és 2: mert ami maradt, azt nem lehetett kajának nevezni. Csak egy közeli boltba futottunk be, szó szerint, hogy egy-kettő meglegyünk és ne kelljen késsünk óráról, mert biztosak voltunk benne, hogy kicsinálnának mindkettőnket, viszont csak sikerült késsünk 20 percet vagy lehet még többet, amiért tudtuk, hogy oltárian le leszünk szidva. Futva közelítettük meg a suli kapuját, ami szerencsénkre és egyben meglepetésünkre még nyitva volt, ámbár a portán nem volt senki, ez volt az első gyanús jel, amire felfigyeltünk, igaz akkor még nem is sejtettünk semmit. Nem sokat nézelődtünk, már siettünk is a fő folyosóra, mivel elég sokat késtünk már úgy is. Mindketten nevetve szedtük a lábunkat, egyáltalán nem gyanítottuk, hogy a folyosón olyan kép fog a szemünk elé tárulni, amit talán amíg élünk nem felejtünk el.

  A lában gyökeret eresztett, a kezeim elhidegültek, az arcomból minden szín kiszaladt, és valószínűnek találtam, hogy a szívem kihagyott egy-két ütemet. Bo Mi hátulról nekem jött, mivel hirtelen fékeztem le, így ő nem vette észre azt amit én néztem hatalmas, kerek szemekkel.

- Seol Hi-ah! Miért álltál meg? Így tuti még nagyobb leszid… - hagyta félbe mondatát, kezei vállamon éreztem, ahogy megmerevednek és gyorsabban kapkodta a levegőt. – Úristen… úristen… - suttogta szavait, de ekkor már mellettem.

  Amit ott láttunk, egyszerűen embertelen és kegyetlen volt. Minden osztály előtt székek voltak elhelyezve, szép ötös sorokat alkotva, melyeken diákok ültek, üres tekintettel bámulva maguk elé, golyóval a szívükben. A vér teljesen beterítette a ruhájukat, úgy ahogy a földet is maguk körül. Nem tudtam hinni a szememnek, nem voltam képes felfogni a dolgokat. Csak álltam ott hüledező barátnőm mellett, akinek már lábai nem bírták tartani súlyát, így összeesve nézte a többieket, végül a félelem átvette az uralmat rajta és felsikoltott. Sikolya zökkentett ki fagyos rémületemből. Leguggoltam hozzá, mire rám nézett. Szemeiben láttam a saját arcom tükröződni, ami egy cseppet sem tért el az ő félelemmel, kétségbeeséssel telt arcától.

- Seol Hi… - hangja újra csendes tónusra váltott.
- Mégis mi történt itt…? Kik tehették ezt velük…és miért? – az én hangom sem volt több suttogásnál.
- Ez… borzalmas…
- Azt hiszem ezt nem lehet szavakkal kifejezni…
- Jézusom! Mi van hogyha az osztálytársainkat is megölték? Mindenkit! Mit fogunk csinálni?! – pánikolt be szegény teljesen, és én is nagyon közel voltam hozzá, hogy ne boruljak ki.
- Ne… Először nézzük meg… - mondtam remegő hangon, mire rám nézett, a halott diákokra, majd újra rám.
- Seol Hi, én félek…
- Én is félek… De látni akarom, hogy a többiek jól vannak-e. Jól kell legyenek! – szorítottam ökölbe kezeim, hogy megállítsam valahogy azok remegését, viszont még így sem akart abbamaradni.
- Biztos minden rendben lesz, ugye? – mondta szaggatozott levegővétellel és megfogta remegő kezeimet, majd elindultunk.

  A könnyek csípték a szememet ahogy az élernyedt testű, élettelen diákok mellett meneteltünk, miközben félelemmel és rettegéssel telt arcukra nézve magamra ismertem abban a pillanatban. Mielőtt a mi folyosónkra fordultunk volna, egy fél másodpercre megálltunk és próbáltunk felkészülni a legrosszabb látványra, amit az osztálytársaink, akikkel már annyi évet lehúztunk és a másik osztály mellettünk, akikkel nagyon jóba voltunk vérben tocsogva üljenek székeiken és üresen, elhalt tekintettel bámuljanak ránk.

  Bo Mi erősen megszorította a kezemet, tudtam hogy fél, ezért egy gyors „semmi baj nem lesz” pillantással illettem, viszont valahogy ezeket a szavakat nehezemre esett elhinnem, mivel tudtam, hogy biztos lesz valami, tisztában voltam vele, mégis reménykedtem, hogy legalább túlélőket találjunk. Egy hatalmas sóhajtás mindkettőnk részéről, majd befordultunk arra a folyosóra, amelyiken a mi osztályunk és még egy osztályterem volt található. Pár lépés után azonnal meg is torpantunk. Fájdalom hasított a szívembe amint megpillantottam a szomszéd osztály diákjait élettelenül, ugyan úgy, egy véres lyukkal a szívüknél. Könnyfátyol borította el a látásom. Barátnőmre néztem, aki ugyanúgy próbálta visszatartani feltörő könnyeit, sikertelenül.

- N-nem…lehet… - csuklottam össze barátnőmmel egyszerre. – Mindenki…
- Miért…? – zokogott fel Bo Mi, majd a nyakamba borulva szabad utat engedett könnyeinek.

  A sírás engem is elkapott és nem is próbáltam harcolni ellene, csak megöleltem barátnőmet és együtt sirattuk halott barátainkat, kikhez annyi emlék fűzött minket. Erőt véve magamon még egy utolsó pillantást akartam vetni rájuk, amikor is észrevettem, hogy pár szék üresen áll. Szemeim elkerekedtek és a szívem gyorsabban kezdett dobogni. A remény egy parányi fénye csillant fel az elmémben.

- Bo Mi… Lehet vannak túlélők – mondtam, mire barátnőm felemelte a fejét, majd abba az irányba nézett, amerre én.
- Üres székek. Ez akkor azt jelenti, hogy… - törölte meg szemeit, melyek csillogtak az előbbi sírástól.
- Mhm – bólintottam és felálltam, felsegítve Bo Mi-t is. – Megkeressük őket, viszont először nézzünk szembe azzal, ami az osztályba vár – emeltem tekintetem a termünk ajtajára.
- Rendben – bólintott, sűrűn szedve a levegőt.

  Az ajtóhoz léptem, majd egy félig határozott mozdulattal elhúztam az ajtó jobb részét, ezzel szabaddá téve a terembe vezető utat. Halott diákokra számítottam, akik ugyanolyan üres tekintettel néztek volna maguk elé, mint a többiek, kiket lelőttek, viszont a látvány ami elénk tárult inkább volt bizarr, mint vérfagyasztó. A terem üres volt, a padok egymás hegyén-hátán, némelyik felborítva, a székek egy csomóba dobva, csak a tábla állt még a helyén és az az egyetlen szekrény, mely a sarokba volt állítva. Ekkor már rajtam is volt a sor, hogy egyre gyorsabban szedjem a levegőt. Hirtelen nem tudtam, hogy megkönnyebbülve rogyjak le a földre, mivel az osztálytársaim nem voltak ott, vagy aggódva rohanjak végig az iskolán, őket keresve.

- Uram isten. Mi a szentséges ég történt itt? – suttogta Bo Mi, teljesen leesett állakkal.
- Ne kérdezd, fogalmam sincs most már, hogy mi folyik itt.

  Lassan megközelítettem a padok és székek halmazából készített csomót, megpillantva az ismerős

írást az egyik padom. Hozzám tartozott, bárhonnan felismertem volna. Amint még egy lépés tettem volna, zajra lettem figyelmes a sarokban álló szekrény felől. Barátnőmre néztem, aki ugyan úgy felfigyelhetett a zajra, mivel ő is sarok irányába kezdett fülelni. Nem voltunk egyedül. Gyanús pillantással indultam meg a szekrény felé, miközben a földről egy törött szék lábát kaptam a kezeim közé, és egyre közelebb merészkedtem. Bo Mi-re néztem, aki már csak a szemkontaktusból tudta feladatát, így a bútordarabhoz merészkedett és már éppen megfogta volna az ajtaját, hogy kinyissa, amikor az hirtelen tágra nyílt és két személy esett ki rajta. Még mielőtt szemügyre vehettem volna őket, az egyikük felém rohant, majd a nyakamba vetette magát és megölelt. A szék lába kiesett a kezemből, amikor sikerült felismernem az ismerős fiút.

- Byunghun… - leheltem meglepetten és a megkönnyebbülés áradata söpört végig rajtam.
- Úgy örülök, hogy nem esett bajod… - suttogta nyakamba rekedtes hangon és erősített szorításán.

Annyeong~ Kedves olvasóim, mint láthatjátok egy új sztoriba, jobban mondva egy pár részes novella féleségbe kezdtem, amit az egyik álmom ihletett. Nos, igen, egy kicsit morbid, bevallom, viszont a barátnőimnek nagyon tetszett és így rávettek, hogy alakítsam át sztori formába, és voila, sikerült az első részt megírnom. Nem írtam még ilyen műfajú ficit, úgyhogy nézzétek el a hibáimat, ha akadnak. Pipákat és véleményeket szívesen fogadok!
Chu~ 

Blueberry^^