1.

2014. November 23.

  „Még mindig tisztán emlékszem arra a napra, mivel ha akarnám se tudnám elfelejteni. Olyan esemény történt velem és barátaimmal, amire még visszagondolni is szörnyű, hát még akkor átélni, főleg hogy akkor még csak egy középiskolás lány voltam. De azért belekezdek, lássátok kivel van dolgotok.

  Mint már említettem, November 23-át írtunk, ami hétfőre esett. Ugyan olyan szokásosan kezdődött, mint minden egyes hétköznapom. Kómásan elkészültem, majd suliba mentem barátnőim társaságába. Olyan hideg volt odakint, hogy teljesen jéggé fagyva trappoltunk az iskola felé, ami sajnos elég messze volt onnan amerre laktunk. Nagyon érezhető volt már a tél közeledte, az idő csak az egyik szempont volt, a többi pedig a jelek, hogy minden velünk szemben közlekedő ember vastagon fel volt öltözve, előkerültek a bundás kabátok, na meg az ugyancsak réteges sapkák is és majdnem minden üzletet kezdtek feldíszíteni, úgy ahogy az utcákat is. Igaz, ez kellemes hangulatot árasztott, de azt még mindig nem tudta elűzni, hogy annyira átfagytunk, hogy az orrunkat sem éreztük mire beértünk a suliba.

  A portás nevetve köszöntött minket, gondolom piros arcunk miatt, mi viszont rosszalló pillantással válaszoltunk, mivel neki tök jó lehetett a meleg épületbe, ő nem fagyott halálra. Sietve közelítettük meg az osztályunkat, mivel az első óránk a leggonoszabb tanárunkkal volt, akit még a legrosszabb ellenségemnek sem kívántam. Még mielőtt beléptünk volna a terembe, még köszöntünk a szomszéd osztályból kikanyarodó Byunghun-nak és Jungkook-nak, akik nagy lelkesedéssel integettek vissza, majd berohantunk az osztályba, ahol a diákok teljes félelemmel az arcukon temetkeztek bele a tanulásba, mert mindenki parázott attól az ördögi nőszemélytől. Nem is csoda, mivel szemrebbenés nélkül kaptuk a bukó jegyet, ha nem tudtuk a leckét. Átok sújtotta az osztályunkat, néha úgy éreztem. Miután sikerült túlélnünk a pokoli órát és még az összes többit egészen 12-ig, olyan esemény következett , melyre álmomban sem gondoltam volna, melyre oly nehéz visszaemlékezni, viszont nem tudom kitörölni elmémből a látottakat.

  Egyik legjobb barátnőmmel, Bo Mi-vel úgy gondoltuk, hogy mivel 12 után kiengednek a kapun, ezért kimentünk valami normális kaját venni, mert 1: a büfében alig volt már valami és 2: mert ami maradt, azt nem lehetett kajának nevezni. Csak egy közeli boltba futottunk be, szó szerint, hogy egy-kettő meglegyünk és ne kelljen késsünk óráról, mert biztosak voltunk benne, hogy kicsinálnának mindkettőnket, viszont csak sikerült késsünk 20 percet vagy lehet még többet, amiért tudtuk, hogy oltárian le leszünk szidva. Futva közelítettük meg a suli kapuját, ami szerencsénkre és egyben meglepetésünkre még nyitva volt, ámbár a portán nem volt senki, ez volt az első gyanús jel, amire felfigyeltünk, igaz akkor még nem is sejtettünk semmit. Nem sokat nézelődtünk, már siettünk is a fő folyosóra, mivel elég sokat késtünk már úgy is. Mindketten nevetve szedtük a lábunkat, egyáltalán nem gyanítottuk, hogy a folyosón olyan kép fog a szemünk elé tárulni, amit talán amíg élünk nem felejtünk el.

  A lában gyökeret eresztett, a kezeim elhidegültek, az arcomból minden szín kiszaladt, és valószínűnek találtam, hogy a szívem kihagyott egy-két ütemet. Bo Mi hátulról nekem jött, mivel hirtelen fékeztem le, így ő nem vette észre azt amit én néztem hatalmas, kerek szemekkel.

- Seol Hi-ah! Miért álltál meg? Így tuti még nagyobb leszid… - hagyta félbe mondatát, kezei vállamon éreztem, ahogy megmerevednek és gyorsabban kapkodta a levegőt. – Úristen… úristen… - suttogta szavait, de ekkor már mellettem.

  Amit ott láttunk, egyszerűen embertelen és kegyetlen volt. Minden osztály előtt székek voltak elhelyezve, szép ötös sorokat alkotva, melyeken diákok ültek, üres tekintettel bámulva maguk elé, golyóval a szívükben. A vér teljesen beterítette a ruhájukat, úgy ahogy a földet is maguk körül. Nem tudtam hinni a szememnek, nem voltam képes felfogni a dolgokat. Csak álltam ott hüledező barátnőm mellett, akinek már lábai nem bírták tartani súlyát, így összeesve nézte a többieket, végül a félelem átvette az uralmat rajta és felsikoltott. Sikolya zökkentett ki fagyos rémületemből. Leguggoltam hozzá, mire rám nézett. Szemeiben láttam a saját arcom tükröződni, ami egy cseppet sem tért el az ő félelemmel, kétségbeeséssel telt arcától.

- Seol Hi… - hangja újra csendes tónusra váltott.
- Mégis mi történt itt…? Kik tehették ezt velük…és miért? – az én hangom sem volt több suttogásnál.
- Ez… borzalmas…
- Azt hiszem ezt nem lehet szavakkal kifejezni…
- Jézusom! Mi van hogyha az osztálytársainkat is megölték? Mindenkit! Mit fogunk csinálni?! – pánikolt be szegény teljesen, és én is nagyon közel voltam hozzá, hogy ne boruljak ki.
- Ne… Először nézzük meg… - mondtam remegő hangon, mire rám nézett, a halott diákokra, majd újra rám.
- Seol Hi, én félek…
- Én is félek… De látni akarom, hogy a többiek jól vannak-e. Jól kell legyenek! – szorítottam ökölbe kezeim, hogy megállítsam valahogy azok remegését, viszont még így sem akart abbamaradni.
- Biztos minden rendben lesz, ugye? – mondta szaggatozott levegővétellel és megfogta remegő kezeimet, majd elindultunk.

  A könnyek csípték a szememet ahogy az élernyedt testű, élettelen diákok mellett meneteltünk, miközben félelemmel és rettegéssel telt arcukra nézve magamra ismertem abban a pillanatban. Mielőtt a mi folyosónkra fordultunk volna, egy fél másodpercre megálltunk és próbáltunk felkészülni a legrosszabb látványra, amit az osztálytársaink, akikkel már annyi évet lehúztunk és a másik osztály mellettünk, akikkel nagyon jóba voltunk vérben tocsogva üljenek székeiken és üresen, elhalt tekintettel bámuljanak ránk.

  Bo Mi erősen megszorította a kezemet, tudtam hogy fél, ezért egy gyors „semmi baj nem lesz” pillantással illettem, viszont valahogy ezeket a szavakat nehezemre esett elhinnem, mivel tudtam, hogy biztos lesz valami, tisztában voltam vele, mégis reménykedtem, hogy legalább túlélőket találjunk. Egy hatalmas sóhajtás mindkettőnk részéről, majd befordultunk arra a folyosóra, amelyiken a mi osztályunk és még egy osztályterem volt található. Pár lépés után azonnal meg is torpantunk. Fájdalom hasított a szívembe amint megpillantottam a szomszéd osztály diákjait élettelenül, ugyan úgy, egy véres lyukkal a szívüknél. Könnyfátyol borította el a látásom. Barátnőmre néztem, aki ugyanúgy próbálta visszatartani feltörő könnyeit, sikertelenül.

- N-nem…lehet… - csuklottam össze barátnőmmel egyszerre. – Mindenki…
- Miért…? – zokogott fel Bo Mi, majd a nyakamba borulva szabad utat engedett könnyeinek.

  A sírás engem is elkapott és nem is próbáltam harcolni ellene, csak megöleltem barátnőmet és együtt sirattuk halott barátainkat, kikhez annyi emlék fűzött minket. Erőt véve magamon még egy utolsó pillantást akartam vetni rájuk, amikor is észrevettem, hogy pár szék üresen áll. Szemeim elkerekedtek és a szívem gyorsabban kezdett dobogni. A remény egy parányi fénye csillant fel az elmémben.

- Bo Mi… Lehet vannak túlélők – mondtam, mire barátnőm felemelte a fejét, majd abba az irányba nézett, amerre én.
- Üres székek. Ez akkor azt jelenti, hogy… - törölte meg szemeit, melyek csillogtak az előbbi sírástól.
- Mhm – bólintottam és felálltam, felsegítve Bo Mi-t is. – Megkeressük őket, viszont először nézzünk szembe azzal, ami az osztályba vár – emeltem tekintetem a termünk ajtajára.
- Rendben – bólintott, sűrűn szedve a levegőt.

  Az ajtóhoz léptem, majd egy félig határozott mozdulattal elhúztam az ajtó jobb részét, ezzel szabaddá téve a terembe vezető utat. Halott diákokra számítottam, akik ugyanolyan üres tekintettel néztek volna maguk elé, mint a többiek, kiket lelőttek, viszont a látvány ami elénk tárult inkább volt bizarr, mint vérfagyasztó. A terem üres volt, a padok egymás hegyén-hátán, némelyik felborítva, a székek egy csomóba dobva, csak a tábla állt még a helyén és az az egyetlen szekrény, mely a sarokba volt állítva. Ekkor már rajtam is volt a sor, hogy egyre gyorsabban szedjem a levegőt. Hirtelen nem tudtam, hogy megkönnyebbülve rogyjak le a földre, mivel az osztálytársaim nem voltak ott, vagy aggódva rohanjak végig az iskolán, őket keresve.

- Uram isten. Mi a szentséges ég történt itt? – suttogta Bo Mi, teljesen leesett állakkal.
- Ne kérdezd, fogalmam sincs most már, hogy mi folyik itt.

  Lassan megközelítettem a padok és székek halmazából készített csomót, megpillantva az ismerős

írást az egyik padom. Hozzám tartozott, bárhonnan felismertem volna. Amint még egy lépés tettem volna, zajra lettem figyelmes a sarokban álló szekrény felől. Barátnőmre néztem, aki ugyan úgy felfigyelhetett a zajra, mivel ő is sarok irányába kezdett fülelni. Nem voltunk egyedül. Gyanús pillantással indultam meg a szekrény felé, miközben a földről egy törött szék lábát kaptam a kezeim közé, és egyre közelebb merészkedtem. Bo Mi-re néztem, aki már csak a szemkontaktusból tudta feladatát, így a bútordarabhoz merészkedett és már éppen megfogta volna az ajtaját, hogy kinyissa, amikor az hirtelen tágra nyílt és két személy esett ki rajta. Még mielőtt szemügyre vehettem volna őket, az egyikük felém rohant, majd a nyakamba vetette magát és megölelt. A szék lába kiesett a kezemből, amikor sikerült felismernem az ismerős fiút.

- Byunghun… - leheltem meglepetten és a megkönnyebbülés áradata söpört végig rajtam.
- Úgy örülök, hogy nem esett bajod… - suttogta nyakamba rekedtes hangon és erősített szorításán.

Annyeong~ Kedves olvasóim, mint láthatjátok egy új sztoriba, jobban mondva egy pár részes novella féleségbe kezdtem, amit az egyik álmom ihletett. Nos, igen, egy kicsit morbid, bevallom, viszont a barátnőimnek nagyon tetszett és így rávettek, hogy alakítsam át sztori formába, és voila, sikerült az első részt megírnom. Nem írtam még ilyen műfajú ficit, úgyhogy nézzétek el a hibáimat, ha akadnak. Pipákat és véleményeket szívesen fogadok!
Chu~ 

Blueberry^^

5.rész

  A helyemen ülve, fejemet a padra hajtva vártam meg, hogy becsengessenek és barátnőm megérkezését, hogy elmesélhessem neki az azelőtt nap történteket, na meg a kis szüneti incidensem a kedves kis Se Ra-val és Myungsoo-val. Sűrűket sóhajtva néztem az órámat, minden másodpercet számoltam, hogy végre felcsendüljön az óra kezdetét jelző hang. Még mielőtt ez megtörtént volna, Ha Eun hatalmas sebességgel robogott be az osztályba és mintha egy kissé zabos lett volna, viszont amint meglátott, idegessége enyhülni látszott, arcán megkönnyebbülés suhant át.

- Sun Hee! Hát megvagy végre! Felkutattam utánad mindent! Megkértelek, hogy várj meg, te meg se szó se beszéd otthagysz… - huppant le az előttem lévő osztálytársam üres székére.
- Ne haragudj… Máskor szólok, hogyha el akarnék menekülni… - húztam fanyar mosolyra ajkaim, mire összehúzott szemöldökkel nézett végig rajtam.
- Mi történt? – kérdezte, hiszen túl jól ismert már.
- Se Ra és Myungsoo történt – húztam el a szám, majd erőt véve magamon felemeltem a fejem, hogy egyenesen barátnőmre nézhessek, aki e nevek hallatán újra dühössé vált.
- Mesélj és semmit se hagyj ki – utasított, majd mélyeket szippantva a levegőből nyugtatta magát.
- Kivel szeretnéd, hogy kezdjem? – hangom ironikusan csengett.
- Se Ra-val, mert úgy érzem a Myungsoo-s része valószínűleg hosszú lesz.
- Hát jó. Szóval… - kezdtem bele egy gyors sóhajtás kíséretébe és már épp folytattam volna mondandómat, amikor megszólalt a csengő, félbeszakítva gondolatmenetem, így hirtelen elhallgattam.
- Ó, a franc egye meg. Most várnom kell szünetig. A kíváncsiság ki fogja fúrni az oldalam! – dobbantott egyet lábával, majd felállt az osztálytársam székéről és visszasomfordált a helyére, erősen szuggerálva, hogy úgysem úszom meg a kikérdezést.

  Sűrűn bólogattam barátnőm irányába, majd mint akit semmi az ég világon nem érdekel, felkönyököltem a padra, államat tenyerembe helyeztem és úgy vártam a tanár megérkezését, viszont 10 perc után sem jött be. Pedig annyira akartam, hogy valami elterelje a figyelmemet Se Ra szavairól és maga Myungsoo-ról. Egyre csak a folyosón történtek jártak az eszembe. Minél többet gondoltam rá, annál jobban elment a kedvem az egésztől. Miért kellett egyáltalán találkoznom vele? Persze miután ez a kérdés átsuhant az agyamon, kinevetve saját magam néztem az üres táblára. Hiszen nem tudtam volna így se, úgy se elkerülni, mert ő volt a suli legmenőbb csávója. Rettentő szánalmasnak éreztem magam abban a pillanatban.

  20 perc késés után megérkezett az irodalom tanár is, így kelletlenül felálltunk, majd újra helyet foglaltunk. Az óra roppant unalmas volt. Mindenki vagy jobbra, vagy balra sóhajtozott, velem az élen. Mivel úgyse nagyon volt jobb dolgom, elővettem egy füzetlapot, majd írni kezdtem rá az eseményeket, amiket Ha Eun-nal akartam megosztani, egyetlen kis részletet sem kihagyva belőle. Amint kész voltam, megjegyzem kemény másfél oldal lett, hátra adtam az egyik lánynak és intettem neki, hogy adja oda barátnőmnek, ezért így is tett. Amikor az összehajtott papír Ha Eun-hoz került, előre fordultam, semmiképpen sem akartam látni az arcát, miközben olvasta. Az ujjaimon pihenő gyűrűimmel kezdtem játszadozni és próbáltam a tanár szavaira figyelni.

- Hogy mi a franc?!! – hallottam meg barátnőm hangját a hátam mögül, mire ijedten fordultam meg, ahogy az egész osztály, a tanárral karöltve.
- Jang Ha Eun-ssi, valami probléma van? – igazította meg szemüvegét a tanár, közben pedig kíváncsi pillantással illette.
- Jaj, dehogy, semmi probléma – heherészett Ha Eun, a papírt elrejtve kezei alatt.
- Én is így gondoltam – bólintott, majd visszafordult a táblához, hogy tovább magyarázzon.

  Elkerekedett szemekkel nézett rám, majd a papírra, amit kezei alá rejtett, aztán pedig újra rám, miközben hatalmasakat pislogott. Igaz, látószerveiben dühöt és feldúltságot fedeztem fel, viszont szája sarkában egy elrejtett vigyort is. Felemeltem egyik szemöldököm, valahogy nem illett össze ez a két gesztus, amelyeket barátnőm produkált. Széttártam kezeimet, ezzel arra célozva, hogy most akkor mi van, de ő csak megrázta a fejét és intett, hogy forduljak vissza. Vállat vonva ezt is tettem, hiszen úgy is tudtam, hogy szünetbe mindent ki fogunk alaposan beszélni. Jobban mondva, Ha Eun fog beszélni, én pedig helyeslek vagy esetleg csak megrázom néha a fejem. Hát igen, nálunk valahogy ebből álltak az úgymond kibeszélések.

  Kicsengetéskor az egész osztály fellélegezve állt fel padjaikból, majd a tanár kimentével zajossá vált a terem. Mindenki ide-oda beszélve lézengett az osztályban, csak én ültem nyugodtan padomba, körmeimmel az asztal felszínét kopogtatva. Persze ez a nyugalom is csak addig tartott, ameddig Ha Eun egyet nem gondolt, a padom mellett termett, majd karomnál fogva kényszerített arra, hogy felálljak és kövessem őt. Az udvaron kötöttünk ki, ott is az egyik fa alatt lévő padra ülve néztük az emberek tömegét, ahogy elhaladtak előttünk. Miután már egy lélek sem volt a közelben, barátnőm felém fordult, szemeiben valamifajta érdeklődés és izgalom bújkált.

- A te szádból is akarom hallani a történteket – jelentette ki, ezzel meglepetést okozva nekem.
- Leírva nem volt olyan érdekes? – nevettem fel, megingatva a fejem.
- Nem! Látni akarom az arckifejezésed miközben mesélsz.
- Akkor azt hiszem csak egy nagy vörösséget fogsz látni, úgyhogy készülj fel.
- Csak a megszokott tőled, főleg ha fiú van a dologba… - vigyorodott el, mire egy rosszalló pillantással illettem, de aztán beleegyezően bólintottam.
- Sajnos milyen igazad van. Na jó, akkor kezdem.

  És elmeséltem neki mindent, az elejétől a végéig. Néha, sőt inkább sokszor éreztem, ahogy a vér az arcomba szökik, ezzel teljesen forróvá téve azt, viszont próbáltam nem erre koncentrálni, hanem a mondandómra. Ha Eun arckifejezései is mesések voltak, főleg, hogy minden mondatomnál más-más arcot vágott, ezzel arra kényszerítve engem hogy sokszor felnevessek, vagy egyetértő dühös képet vágjak. Amikor végre sikerült elmesélnem neki mindent, vártam a reakciójára, ami egy percet sem késett. Se Ra tuti úgy csuklott, hogy majd bele fulladt, mivel barátnőm nyomdafestéket nem tűrő szavakkal illette, viszont a Myungsoo-s incidensemre nem sokat tudott mondani, mert ő is egy kicsit össze volt zavarodva a fiú viselkedését illetően, ámbár mindemellett azért még kinyílvánította véleményét, miszerint Myungsoo lehet érdeklődik irántam, mert úgy nézek ki mint volt barátnője, ezért azt próbálja kideríteni, hogy mennyire hasonlítunk.

- Erre nem is gondoltam – néztem el az épület irányába, amikor megláttam az emlegetett személyt, az ablakba támaszkodva nézelődni. – De nem hiszem, hogy érdekelném őt, csak ennyiért.
- Jaj, ne legyél már ennyire pesszimista! Nem tudhatod! Nem látsz bele a fejébe.
- Nem, tényleg nem – mondtam, miközben figyeltem a srác minden mozdulatát, remélve, hogy nem vesz észre.
- Na látod!
- De mi van ha csak figyelmes és más szándéka nincs?
- Te menthetetlenül naiv vagy, Sun Hee-ah – ingatta a fejét, majd egyenesen abba az irányba nézett, amerre én, majd nevetés tört ki belőle. – Te tényleg menthetetlen vagy.
- Most miért?! – szakítottam el pillantásom Myungsoo-ról és barátnőmre néztem.
- Hagyjuk – legyintett, majd felállva a padról megigazította szoknyáját és felém fordult. – Lassan be kéne menni… - indult el szökdécselve.
- Ha Eun! Ne tereld a témát – álltam fel én is és barátnőm után mentem.

  Még mielőtt be nem értünk az épületbe, még egy pillantást vetettem arra az ablakra, melyben Myungsoo pár másodperccel azelőtt állt és elszontyolodva észleltem, hogy már nem volt ott. Ha Eun mellett lépkedve értünk fel az osztályterembe és kényelmesen helyet foglalva vártuk az utolsó óránkra belibbenő tanárt, hogy azután nyugodt tempóba mehessek haza Min Jae és barátnőm társaságába, akik valószínű, hogy újra veszekedni fognak valami banális nagy hülyeségen. Erre a gondolatra elmosolyodtam, de azért a tanárra is figyeltem valamelyest. Bár gondolataim egy-kettő elvándoroltak a tananyagról, felcserélve azt az álmaimmal, amelyeket még mindig nem tudtam megfejteni. Ekkor eszembe jutott még a házi feladat is, amely az emlékeinkkel volt kapcsolatos, amitől egy kicsit újra fúrta az oldalam az elszontyolodás, viszont szavaim, miszerint nem fogok azon bánkódni, hogy mi volt a múltamba, újra visszatérített a normális lelki állapotomhoz.

  Eme gondolatokkal hamar eltelt az óra, vagyis nekem hamarnak tűnt, ám ahogy végignéztem az osztálytársaimon, az ő arcukon nem éppen ezt láttam. Sietve mindenki összepakolt, velem az élen, majd barátnőmet megvárva hagytuk el az osztálytermet és Min Jae terme felé mentünk, hogy őt is összenyaláboljuk. Amikor már teljes volt a létszám, jókedvűen ballagtunk ki a kapun, viszont nekem ekkor jutott eszembe, hogy ott hagytam az angol könyvemet a padba, és fontos lett volna a házi készítéséhez.

- Noona, egyszer a fejedet fogod elhagyni… - nevetett ki testvérem.
- Min Jae, ezt pont tőled nem akarom hallani.
- Háhá, ott a pont – nevetett fel ekkor barátnőm és jól hátba verte öcsémet.
- Egy pillanat és itt vagyok – mondtam, de szerintem már csak magamnak, mivel azok ketten belemerültek az újabb veszekedésükbe.

  Sietve futottam vissza az épületbe, hamar be akartam cserkészni az angol könyvemet, mivel nem akartam, hogy azok ketten kint megöljék egymást, ha mással nem is, de szavakkal. Gyorsan szedtem a lábaim és próbáltam olyan csendben osonni, amennyire csak tudtam, mert máshol még órák voltak tartva. Az osztályom folyosójára érve nagy lépésekben közelítettem meg termünket, ahol gyors a padomhoz mentem, majd kivéve a könyvem, amit elrejtettem a táskámba, már mentem is kifelé. Ahogy ballagtam a kihalt folyosón léptek zajára lettem figyelmes, majd nem sokkal később megpillantottam a zaj forrását is. Kim Myungsoo lépdelt felfelé a lépcsőn, zsebre dugott kezekkel, lehajtott fejjel, a rajongó tábora nélkül. Meglepett, hogy egyedül volt, ám nem akartam egy kis figyelmet se szánni rá, ezért úgy döntöttem, hogy gyorsan elsétálok mellette és remélem a legjobbakat. El is sétáltam, azzal nem volt gond, addig a pillanatig, amíg meg nem hallottam a hangját, amint a nevemen szólított.

- Lee Sun Hee…! – mondta ki nevem, mintha ez lenne a legtermészetesebb a világon, ennek hatására pedig sikerült elérnie, hogy megtorpanjak, és visszafordulva rá nézzek.
- Te-tessék? – kérdeztem egy cseppet sem nyugodt hangon, majd éreztem, ahogy a szívem kezd egyre hevesebben dörömbölni mellkasomban.
- Én… - kezdett bele lehajtott fejjel, de hirtelen abba is hagyta, majd egyet gondolva közelebb ballagott hozzám, én pedig teljesen ledermedtem, mint addig nagyon sokszor. – Sajnálom.
- Mégis mi-micsodát? – pislogtam értetlenül, mire rám nézett.
- Bajba kerültél ma miattam…
- Ne kérj ezért bocsánatot – mondtam, miközben az ujjaimmal játszadoztam. – Se Ra valahogy nem nagyon visel el, ezért szokott mindig belém kötni. Most is csak azért tette, mert talált valamit, amivel bosszanthat, szóval…öm, nem a te hibád…

  Válasz helyett lassan bólintott, majd búcsút intve ráérős tempóban elindult. Felnéztem és amint figyeltem távolodó alakját, eszembe jutottak Ha Eun szavai, hogy lehet tényleg érdeklődik irántam. A remény pici csírája bontakozott ki bennem. Minden passzív gondolatomat elvetettem arról, hogy lehet csak azért figyelt fel rám, mert Hee Jin-re emlékeztettem, mert őt látta bennem és arra akartam csak öszpontosítani, amiket barátnőm mondott nekem. Bátorságom összeszedve, elhatároztam, hogy bármi is az oka, amiért Myungsoo felfigyelt rám, meg akartam ismerni és kideríteni, hogy miért is nem tudtam elszakadni tőle.

- Várj! – kiáltottam el magam, a srác pedig félúton járva hátranézett és kíváncsian nézte közeledő alakomat. – Én… szeretném megköszönni, amit ma és eddig értem tettél.
- Nem kell megköszönnöd – vakarta meg a tarkóját és úgy éreztem, ő is olyannyira zavarban volt, mint én.
- Elég furcsa körülmények között találkoztunk – kezdtem bele, ezzel pedig az ő figyelmét is felkelthettem, mivel kezét leengedve nézett rám. – M-még mindig nem tudom, hogy miért emlékeztettelek annyira Hee Jin-ssi-re… Viszont azok után, amiket értettem tettél, úgy érzem illő lenne rendesen is bemutatkoznom, az elejéről kezdve mindent – mosolyodtam el zavaromba és egy hatalmas lélegzetet véve felnéztem rá. – A nevem Lee Sun Hee, nagyon örvendek – nyújtottam felé jobb kezem és várakozó mosollyal az arcomon reménykedtem, hogy elfogadja a kezemet.

  Pár pillanatig nem történt semmi, Myungsoo csak elkerekedett szemekkel figyelte kezemet.

Talán ez mégsem volt jó ötlet? Tekintetem leemeltem az arcáról, mosolyom szomorkássá vált és már azon voltam, hogy elhúzom a kezem, amikor hirtelen megfogta azt és megszorította.Meglepődve néztem kezünkre, majd a srácra, akinek ajkai egy halvány mosolyra húzódtak.

- Kim Myungsoo. Én is örvendek – mondta, miközben egyszer sem pillantott el, egész végig a szemembe nézett, én pedig az övébe.

  

 Annyeong~ Visszatértem, méghozzá az In The Shadows új részével! Tudom, hogy már egy ideje nem írtam, ami most már kezd megszokottá válni nálam, amiért persze bocsánatot is kérek. Mentségem sajnos nincs xD 

Reménykedem benne, hogy elnyeri tetszéseteket a rész! Pipákat és véleményeket szívesen fogadok! 

Megpróbálok minél hamarabb kövit hozni~
Addig is chu~ mindenki!
Blueberry^^