2.rész

  Visszafolytott lélegzettel álltam a velem szemben tornyosuló Myungsoo előtt, aki olyan mélyre ható tekintettel nézett a szemembe, hogy úgy éreztem nem bírom ki és nyomban elájulok. Keze,amely még mindig arcomon pihent, melegséggel töltött el, szinte már égette a bőröm. Az agyam egyre csak azt hajtogatta, hogy ez nem helyes, azonnal el kell tűnnöm onnan, úgy, hogy vissza se nézzek, viszont lábaim mintha nem akartak volna engedelmeskedni, leragadtak a földhöz, eszükben sem volt mozdulni. Azonban a név, melyet kiejtett a száján,felébresztett, mivel az nem az enyém volt, hanem…valaki másé. Végtagjaimat ennek köszönhetően újra meg tudtam mozdítani, és hátráltam tőle egy, sőt még két lépést is. Csalódott pillantásom találkozott az ő összezavarodott tekintetével.

- Sajnálom, de az én nevem nem Hee Jin… Én Sun Hee vagyok, Lee Sun Hee – húztam össze a szemöldököm és megbántottan néztem felé.
- Ah, én… - pislogott hosszakat, mintha csak akkor realizálódott volna benne mit is csinált pár másodperccel azelőtt, majd tekintetét levette rólam és a távolba meredt, úgy beszélt tovább. – Csak annyira hasonlítottál rá. Ne haragudj, felejtsd el ami az előbb történt.
- Ah, persze…- Hasonlítok valakire. És felejtsem el? Hogy kérhetsz tőlem ilyet? – Bocsánat, hogy megzavartalak. Én akkor…azt hiszem megyek is…

  Megvártam míg valami reakciót mutat, amit egy bólintással elintézett, megdöntöttem kissé a fejem, ezzel elköszönve tőle, majd gyors léptekkel hagytam el a tetőt, hangosan becsapva magam mögött az ajtót. Fortyogva szeltem át a folyosókat, míg az osztályomhoz nem értem, ahol felkaptam a táskámat és már tovább is viharzottam. Mérges voltam, nem is kicsit. Megértettem, hogy nem tudta a nevem, honnan is tudhatta volna? Viszont az a tény, hogy egy másik lányhoz hasonlított, kicsapta nálam a biztosítékot.

  Sietős léptekkel közelítettem meg a házunk ajtaját, majd kitárva az ajtót lerúgtam a cipőmet, amit persze helyre is raktam, mert nem akartam anyánál kihúzni a gyufát, és nagy sebességet diktálva mentem fel a szobámba, mivel a szüleim nem voltak otthon, Min Jae meg ha akart valamit, átjött. Letetettem, vagyis jobban mondva ledobtam valahova a táskámat, majd ágyamra dőlve a plafont kezdtem el nézegetni, közben pedig megpróbáltam nem AZ esetre gondolni, de nem igazán sikerült. Már nem voltam mérges, inkább kínosan éreztem magam, visszagondolva a történtekre. Kezembe vettem a mellettem heverő puffos párnám, az arcom elé emeltem, majd megöleltem azt. Te szent ég! Ezek után nem fogok tudni rá se nézni… Igaz úgy gondoltam, nem nekem kéne zavarban lennem, hanem neki, mivel ő kevert össze valaki mással, de nem tudtam uralkodni érzéseim, engem nagyon könnyű volt zavarba hozni. Hatalmas sóhaj hagyta el ajkaimat, éreztem, ahogy a fáradtság kezd eluralkodni testemen és már nem tudtam rendesen gondolkodni. Már csak azon vettem észre magam, ahogy csukódnak le szemeim, és magával sodor ugyan az az álom, amely minden egyes éjszaka a szemeim elé tárult: egy ismeretlen ház, amelynek mégis ismertem minden egyes szegletét és valaki, akit sosem láttam tisztán, kiált nekem valamit, viszont sohasem értem mit is akar mondani, de ahogy közelebb ér hozzám, amikor lenne esélyem látni az arcát, folyton felébredek. Ez esetben sem volt másképp.

  Lassan nyitottam ki látószervem, próbáltam kipislogni az álmot a szememből, mely ködfátyolként telepedett rá és a telefonomhoz fordultam, hogy megnézzem mennyi az idő.

- 7 óra van – szólalt meg Min Jae mellettem, mire azt hittem a szívgörcs jön rám. – Bocsi, megíjesztettelek?
- Csak egy csöppet… Mióta vagy itt?
- Már vagy 5 perce. Igazából már voltam bent azután, hogy hazajöttél, de már akkor aludtál, így gondoltam majd később benézek.
- Értem. Na és hazafele jövet elkerültétek egymást Ha Eun-nal? – kuncogtam grimaszba vágott arcát látva.
- Nem, de annyira nem beszéltünk egymással, szóval nem is veszekedtünk.
- Most kivételesen. Hál’isten…
- És te hogy vagy, noona? Mert hát elég nyúzottnak tűnsz.
- Ó, hát nincs baj, csak kissé kifárasztott a suli. Tudod, csak a szokásos – legyintettem és úgy vettem észre, hogy testvérem hitt nekem, pedig nem volt teljesen igaz, amit mondtam.
- Akkor ha ezt megbeszéltük, mehetünk is enni – vigyorodott el és felállt.
- Most, hogy mondod, tényleg éhes vagyok – nevettem, majd példáját követve én is felálltam és mindketten az ebédlőbe vettük az irányt.

  Szüleim mosollyal az arcukon köszöntöttek, majd asztalhoz ülve beszélgetni kezdtünk, beszámoltunk az aznapi dolgokról. Amikor rajtam volt a sor, szándékosan kihagytam a beszámolómból Se Ra-t, na meg Kim Myung-Soo-t is, mert nem akartam, hogy fölöslegesen aggódjanak és kérdezősködjenek. Úgy voltam a problémáimmal, hogy nem akartam mást belerángatni, inkább szerettem volna én megoldani őket, és csak ha már tényleg reménytelen a dolog, akkor kérni segítséget. Lehet, hogy ez mind furcsán hangzott, de nem akartam senkit se terhelni a gondjaimmal, hiszen elég volt az is, hogy elvesztettem az emlékeimet, ezzel pedig máris több gondot okoztam, amiről persze nem tehettem, ezzel én is tisztában voltam, de akkor is nyomta a lelkem a tudat, hogy ők minden egyes nap azon aggódtak, hogy egyáltalán visszatérnek-e az emlékeim.

  Vacsora után, gyors megírtam a leckémet, amelyet másnap tudtam, hogy egy csomó osztálytárs fog lemásolni tőlem, mivel az osztály többsége sosem csinált házit, csak én voltam mindig az, aki volt olyan bolond és megcsinálta. A házi végeztével még beszéltem egy kicsit legjobb barátnőmmel telefonon, majd lekapcsolva az ágy mellett lévő lámpát, lefeküdtem aludni. Nem kellett sok, és újra elnyomott az álom.

  Másnap úgy mentem befelé a suliba, mint valami kém. A falhoz préselődve szeltem a folyosókat és állandóan a hátam mögé néztem, hogy nem-e jön Myungsoo, hogy még időben el tudjak szaladni és ne találkozzak vele. Na igen, tudom hogy enyhén voltam csak szánalmas, de tényleg nem akartam vele találkozni. Már a mi folyosónkon voltam, amikor valaki hirtelen megbökte a vállam. Egyből a legrosszabbra gondoltam, ezért csak lassan fordítottam hátra a fejem, viszont amikor Ha Eun kíváncsi pillantásával néztem szembe, leeresztettem, mint egy lufi.

- Ööö, Sun Hee. Megkérdezhetem, hogy mégis mi az eget művelsz?
- Ehehe, hát tudod… Éppen felmérem a terepet.
- Felméred? Mégis minek?
- Hogy ne találkozzak vele…

- Vele? Kiv…Áá, hogy Vele, értem. Miért? Eddig mindig azzal voltál, hogy mennyire akarod látni, most meg hirtelen kerülöd? Lemaradtam valamiről? – döntötte oldalra a fejét nagyokat pislogva.
- Ah, na jó, elmesélem – adtam meg magam és beszámoltam neki a tegnap történtekről, mire csak tátott szájjal bámult rám, szó szerint. – Hát kb. ennyi lenne…
- Ennyi…?! Ez a csávó…Kinyírom! – szorította ökölbe a kezét, én viszont csak megráztam a fejem. – De hát Sun Hee-ah! Mi az már, hogy csak úgy az ujja köré csavar, és teljes a romantika, aztán meg bevágja, hogy csak azért, mert hasonlítottál valakire… Arra a… Milyen nevet is mondtál? – gondolkodott el, mintha tudott volna valamit.
- Hee Jin… - suttogtam, mire barátnőm arca megdöbbentről fehérré változott. – Mi ez a halállá vált arc?
- Hee Jin – ismételte a nevet Hae Eun és komollyá vált. – Ez a barátnője neve volt. Choi Hee Jin.
- Mi? – képedtem el teljesen. – Akkor ez azt jelenti, hogy…
- Igen, azt jelenti, hogy a halott barátnőjét látta benned.

-  Ezt nem mondhatod komolyan…
- Pedig ha jól hallottad, hogy ezt a nevet mondta, akkor nagy a valószínűsége, hogy mégis. Viszooonnttt…Én ettől függetlenül ki akarom csinálni ezt a Kim Myung-Soo-t!
- Sss! Ha Eun… Még meghallja – mutattam a háta mögé, mivel a folyosó túlsó végén állt az említett személy, persze a rajongói társaságában.
- Lefogadom, élvezi, hogy ennyien körülrajongják – forgatta meg szemeit, mire csak sóhajtottam egyet.
- Én nem vagyok benne olyan biztos… - jegyeztem meg halkan, majd újra a srác felé néztem.

  A levegő beszorult a tüdőmbe úgy meglepődtem, amikor Myungsoo egyenesen rám nézett. Arca kifürkészhetetlen volt, viszont a szemei ugyan olyan fénnyel csillogtak, amikor a tetőn Hee Jin-nek nevezett. Az emlékre kifújtam a bennrekedt levegőt, majd hátat fordítottam neki. Semmi értelmét nem láttam annak, hogy tovább figyeljem, ha úgyse engem látott, hanem a…barátnőjét. Hirtelen nagyon kíváncsi lettem hogyan is nézhetett ki az a bizonyos Hee Jin. Annyi hasonlóság lett volna köztünk?

  Lemondó sóhajjal ballagtam be az osztályba barátnőm kíséretébe. Leültem a helyemre, felakasztottam a táskámat a kis kampóra, mely a padom szélére volt rögzítve, majd a fejem ráhajtottam kezeimre és próbáltam lenyugtatni még mindig hevesen dobogó szívemet. Teljesen elszégyelltem magam, hogy már a látványa is olyan hatással volt rám. Viszont nem sokáig ülhettem úgy, mert pár perccel később belépett a tanár, így fel kellett tápászkodjak a helyemről. Kissé meglepődött, hogy aznap nem késtem el, én erre pedig csak vállat vontam, hiszen aznap nem Min Jae-vel mentem suliba, mert valami csaj volt a dologba, ezért már hamarabb elment. Hát na, legalább neki jönne össze, ha nekem már nem is.

  A suli még elég hamar eltelt, sok volt a lyukas óra, így a negyedik szünetbe bejött az oszi, hogy mehettünk haza, mert valami gyűlés volt és nem lesz több óra. Persze mindenki majd kicsattant a boldogságtól, engem is beleértve. Mondjuk nemcsak a mi osztályunk léphetett le, hanem az egész iskola, úgyhogy elég nagy tumultus volt a kapunál, Ha Eun-nal el is szakadtunk kifelé menet, ezért úgy döntöttem, hogy megvárom a suli előtt az egyik fa árnyéka alatt, ahol éppenséggel még egy pad is volt téve, így leültem. Becsuktam a szemeimet és előre-hátra hintázva vártam barátnőm érkezését. Léptek zajára lettem figyelmes, mire kinyitottam a szemem, viszont nem az nézett le rám, mint akire számítottam. Hatalmas szemekkel néztem fel az előttem álló Myungsoo-ra, aki zsebre dugott kézzel vizsgálta az arckifejezésem. Ne nézd már ennyire, inkább bökj ki valamit.

- Öö… szia – Na ez aztán a jó kezdés…- Esetleg segíthetek…?
- Bocsánatot jöttem kérni a tegnapiért, elég bunkóság volt tőlem… Szóval bocs – mondta, miközben az a fény még mindig ott játszott a szemeiben, arca viszont komolyságot tükrözött.
- Ó… hát, köszönöm. Nincs harag – mosolyogtam rá, mire elkapta a tekintetét – El is felejtettem, hogy nem sokáig néz a lányokra…
- Oké, akkor… - biccentett, majd hátat fordítva nekem tovább állt.  

 Teljesen ledöbbenve ültem a padon, mintha odaragasztottak volna. Még barátnőm megérkezése után sem tudtam teljesen felfogni a hallottakat. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer ő fog tőlem bocsánatot kérni, viszont lám, mégis megtörtént…

Helló, kedves olvasók~~ Meghoztam a várva várt részt. Igen, tudom, hogy sokat késtem... Bocsánatot kérek :'3 Remélem, hogy elnyeri a tetszéseteket, most megpróbáltam hosszúra írni, remélhetőleg sikerült. ^^ Megjegyzéseket és pipákat szívesen fogadok~ 

14.fejezet - Feltörő érzések

- Biztos, hogy ne kísérjelek haza? - nyitotta ki előttem a bejárati ajtót legjobb barátom, miközben aggódó pillantást vetett a sírás okozta vörös szemeimre.
- Nem, tényleg. Megvagyok - ráztam meg a fejem és egy röpke mosolyt erőltettem az arcomra, hogy valamelyest igazat adjak kijelentésemnek. - Köszi, hogy mindezt elmondtad Daehyun-ról, annak ellenére hogy azt kérte ne tedd. Nagyra értékelem.
- A legjobb barátom vagy, úgy érzem ennyit megérdemelsz - vonta meg a vállát, majd közelebb lépett hozzám. - Na, gyere ide - tárta szét karjait, és egy gyors mozdulattal megölelt, én pedig hálásan öleltem vissza. - Ha tudtam volna hogy ő az, aki miatt annyira szereted azt a sarok menti orgonát, hamarabb elmondom amit tudok. De... - lazított szorításán, majd lassan elengedett. -...kérlek, ne avatkozz bele ebbe, veszélyes. Majd mi kiötlünk valamit Dae-hyung-al. Nem akarlak bajba keverni, hyung pedig a jelek szerint még úgy se - húzta szomorkás mosolyra ajkait.
- Ne nézz így...
- Bocs, csak...sajnálom ezt az egész helyzetet és azt, hogy e miatt nem lehettek...hát tudod...együtt.
- Az "együtt"-ön ugye nem...?
- Ye Rim, a vak is láthatja, hogy még mindig szereted őt, bármennyire is próbálod tagadni. És szerintem ha hyung nem a múltjával lenne elfoglalva, akkor ő is észrevette volna a saját érzéseit.
- Milyen érzelgős lett valaki - löktem meg játékosan a vállát, amivel próbáltam elfedni a hitetlenséget az arcomról.
- Tudom, hogy nem megszokott tőlem, de most kivételesen komolyan beszélek.
- Hah - sóhajtottam erőtlenül. - Ez hülyeség, Zelo. Nem úgy vettem észre, mintha bármit is érezne irántam.
- Elég régóta ismerem ahhoz, hogy ilyet állítsak. Csak higgy nekem és meglátod. Hiszen azt akarja, hogy tartsd magad távol tőle.
- Igen, de csak azért, hogy ne kerüljek bele a magánügyeibe - döntöttem oldalra a fejem, kezdtem elveszteni a fonalat.
- Ó, ennél sokkal többről van szó - nevetett fel Zelo mindent tudóan, majd arca hirtelen megint komollyá vált. - Minél hamarabb tisztázd magad Dae-hyung-al. Szeretném ha boldog lenne... na meg persze te is. Mert már nagyon nem akarom ezt nézni, ahogy szenvedtek.

  Miután búcsút vettem legjobb haveromtól, azonnal haza vettem az irányt, már csak azért is, mert Ye Kyung hívott, viszont nem vettem észre, amiért totál ki lesz bukva, na meg át akartam gondolni mindazt, amit Zelo mondott, mesélt el nekem. Megpróbáltam hinni neki, bízni abban, hogy ő tényleg nagyon jól ismeri Daehyun-t és az érzéseit, ámbár azért kissé aggasztott a tény, hogy csak úgy levágta a szitut, és kimondta helyettem a tényt, hogy szerelmes voltam Daehyun-ba. Még magamnak se mertem olyan nyíltan bevallani az érzéseimet, viszont Zelo átlátott rajtam. És tényleg ilyen nyilvánvalóan játszottam a hattyúk halálát, hogy egyből leesett neki mennyire nyomaszt és szenvedek Daehyun miatt? 

  Gyorsan dobtam unni-nak egy SMS-t, hogy ne aggódjon, pár pillanat és otthon leszek, mire egyből kaptam választ is, ami nemhogy nem volt haragos, inkább az ellenkezője, teljesen nyugodt volt, amihez még társult egy kis izgatottság is. Olyan hirtelen fékeztem le, hogy nem sok kellett ahhoz, hogy eltaknyoljak, ami nem  lett volna szép látvány. Nincs baj~ Dee... Nemrég volt itt a kis barátod, tudod, Dae. Még elcsípheted, ha sietsz. Hwaiting~, ez állt az sms-ben. Ez az egyetlen üzenet annyi érzelmet keltett fel bennem, hogy nem tudtam mi tévő legyek. Azok után, hogy Junhong teljesen ráébresztett érzéseimre, elmondta padtársamról a fontosabb részleteket, valahogy még nem álltam készen arra lelkileg, hogy találkozzak vele. Így éreztem, viszont a lábaim máshogy gondolták. Mire észbe kaptam, már a házunkon is jóval túlrohantam, és forgattam a fejem, hogy bármelyik pillanatban észre tudjam venni Daehyun karcsú alakját, barna haját, mely az utca lámpáinak fényében folyton szőkének festett és egyedien búskomor auráját, amit már messziről ki lehet szúrni. Már épp veszni látszott a remény, amikor végre megpillantottam. Lassan ballagott a kihaltnak tűnt utcán, a mi pékségünk zacskójával a kezében. Lassítottam a tempómon, majd nagyot szippantva a friss, kissé hűvös levegőből, elkiáltottam magam.

- Daehyun!!

  A fiút mintha áramütés ért volna torpant meg hirtelen, és a lassabbnál is lassabban fordult hátra, hogy egyenesen rám nézhessen, a hang forrására, én viszont nem vártam meg míg teljesen megfordult, a lábaim újra maguktól vittek. Futni kezdtem a megdöbbent srác felé, míg végül odaérve, karomat széttárva csapódtam neki és magamhoz öleltem. A csomag, amelyet addig szorosan a kezébe tartott, tompa puffanással ért földet, teste mintha kővé dermedt volna érintésemtől, de nem érdekelt egy percig sem. Már egy ideje magamhoz akartam szorítani, hogy tudtára adjam ott vagyok neki, mellette leszek ha szüksége lesz rám, még akkor is ha folyton folyvást azt hajtogatta, hogy ne menjek a közelébe. Úgy éreztem abban a percben, hogy azok után bármit is mondjon, nem tud eltántorítani.

  Bár nem volt bátorságom az arcára nézni, valahogy tisztán el tudtam képzelni meglepettségét és értetlenségét. Karjai erőtlenül lógtak teste mellett, a jelek szerint nem tudott mit kezdeni a helyzettel, viszont szíve gyors ritmusa, mely az enyémmel szinkronban dobogott, elárulta őt.

- Ye Rim... - suttogta rekedtes hangon. - Mégis mit csinálsz?
- Éppen téged ölellek, ha nem tűnt volna fel - kuncogtam, de valahogy nem volt az igazi. - Tudod... - kezdtem bele halkan - ...hallottam mi történt a családoddal és apáddal. Igaz, csak kis részét hallottam a dolgoknak, de már ez is segített rájönni, hogy miért vagy a jelenben ilyen elzárkózott, komoly és hát, első ránézésre érzéketlen - hirtelen még jobban megfeszült a teste, kezeit mintha ökölbe szorította volna. - Annyira sajnálom ami történt veled, soha nem gondoltam volna... és azt is, hogy nem hallgattam rád. Tudnom kellett mi történt, mivel a rendőr a frászt hozta rám, amikor betoppant. Azt hittem te tettél valamit, viszont most már tudom, hogy ez nem így van...
- Zelo-nak járt a szája? - esett le neki egyből, amitől eléggé bepöccent. - Pedig külön megkértem rá, hogy ne beszéljen erről senkinek, főleg nem neked.
- Ne legyél mérges rá, én akartam tudni, én húztam ki belőle azzal, hogy elmondtam ki is vagy/voltál a múltamba - húzódtam el tőle és összeszedtem minden bátorságomat, hogy felnézzek rá.

  A látvány ami fogadott nem az volt, mint amire számítottam, messze nem. Azt hittem mérges lesz, hogy tapintani lehet majd a feszültségét, de e helyett inkább szomorúság és fájdalom ült ki az arcára. Késztetést éreztem arra, hogy végigsimítsak szép arcán, melyet abban a pillanatban a gyötrelem és a fájdalom árnyékolt be. A kezem csakúgy mint azelőtt a lábam, magától mozdult és már majdnem el is értem őt, amikor hirtelen megragadta a csuklómat, ezzel leállítva cselekedetem.

- Kérlek... - néztem a szemébe ugyan olyan fájdalom ittas tekintettel, ahogy ő az enyémbe.
- Nem lehet. Most, hogy tudod az igazat, végképp nem engedhetem, hogy közel kerülj hozzám. Veszélyes.
- De én...
- Nem akarom, hogy bajod essen, hát tényleg nem fogod fel?? - kelt ki teljesen magából. - Miért nem tudsz rám hallgatni? Miért esik nehezedre teljesíteni ezt az egyetlen kérésemet? Hallottad mit tett velem az apám, és még ezek után sem vagy képes azt tenni, amit kérek tőled? Ha valami bajod esik, sosem bocsátom meg magamnak...

  Egy röpke pillanat erejéig becsuktam a szemeimet, mire az előttem álló fiú lassan elengedte a csuklóm. Ekkor újra kinyitottam látószerveim, majd egy határozott és gyors mozdulattal elkaptam a felsőjét, felhúztam magam őhozzá és számat az ő telt, kissé szétnyílt ajkaira tapasztottam. Szemei elkerekedtek, én pedig úgy éreztem, hogy a világ forog körülöttem. Egyszer sem jutott eszembe, hogy egy nap én fogok kezdeményezni ilyen téren, de mégis megtörtént és egy másodpercig sem bántam. Azt akartam, hogy jussanak el az érzéseim hozzá, hogy tudja mennyire fontos nekem, és hogy mennyire félek, hogy eltaszít magától.

- Miért? Az kérdezed miért esik nehezemre békén hagyni téged? A válasz igen egyszerű. Mert szeretlek, tessék, kimondtam. Ez az érzés már évek óta bennem lapul, azóta a nap óta, amikor először találkoztunk az orgona bokor előtt. Sosem felejtettelek el, mindig is találkozni akartam veled, és erre évek múltán megjelensz. Tudod mennyit szenvedtem miattad?! Hogy mennyire lesújtott, amikor csak úgy bejelentetted, hogy te voltál az a kisfiú? Most, hogy visszajöttél... annyira szeretnék veled lenni, bepótolni azt a sok évet, de te azt mondod, hogy ne menjek a közeledbe? Nem akarok távol lenni tőled, veled akarok lenni, mert félek, hogyha megint elválnának útjaink, csak úgy eltűnnél, mint akkor tetted... - halkult el teljesen a hangom, torkomat az előtörő sírás mardosta, szemeim pedig a könnyekkel küszködtek - ...és azt nem bírnám elviselni. Még egyszer nem.

  Az egyik pillanatban még egymással szemben álltunk, míg a másikban Daehyun olyan erővel szorított magához, hogy úgy éreztem rögvest összeroppant. Nem számítottam erre a hirtelen reakcióra, de talán jobb is volt az így. Szabad utat adtam könnyeimnek, miközben visszaöleltem őt és mellkasába fúrtam az arcom. Lejjebb hajolt, egész a fülemig, majd elsuttogta mondandóját, szép lassan és tagoltan, hogy minden szónak külön hangsúlyt adott: Én sem felejtettelek el, egyetlen percre sem. Nagyon hálás voltam, hogy olyan szorosan tartott, másképp nagy lett volna a valószínűsége, hogy ott helyben rogyok össze. Az a mérhetetlen boldogság, ami akkor elfogott, nem lehetett összehasonlítani semmihez, amit addig éreztem.

  Amikor már nem reszkettem a sírástól, mint a nyárfalevél, engedett a szorításán. Az állam alá nyúlt, majd kényszerített, hogy felemeljem a fejem és a szemébe nézzek. Az a sok érzelem, amit az arca és szemei tükröztek, melegséggel töltött el, de mégis összefacsarta a szívem. Letörölt egy kósza könnycseppet az arcomról, majd szép lassan ajka az enyémre talált és egy hosszú, érzelmes csókban forrtunk össze.

  Hellouu~~ Egy fejezet erejéig újra visszatértem~~ Hát ez lett volna a 14.fejezet, remélem elnyerte a tetszéseteket^^ Na és persze bocsánatot szeretnék kérni kedves olvasóimtól azért, mert ilyen sokáig tartott összehozni az új részt, a kifogásokkal már elő sem állok, nem akarlak ezzel untatni titeket ^.^" Kíváncsian várom a véleményeket és a pipákat, amelyekre remélem rászolgált ez a nagy nehézségekkel megírt rész. A kövivel nem tudom mikor jövök, így inkább csak annyit mondok, hogy hamarosan...

Szép napot :3