Annyira reménykedtem abban, hogy az aznap történtek csak egy túlságosan is valóságos rémálom részei, hogy ha hosszan becsukom szemeimet és egy idő után kinyitom őket, akkor a halott diákok, a körülöttünk elterülő felfordulás, a rémület és a kétségbeesés is el fog tűnni, mint a kámfor. Úgy szerettem volna, ha ez mind ilyen könnyen eltűnt volna a szemeim elől, viszont ahogyan Byunghun keze kezemmel összekulcsolva, húzott maga után, rá kellett ébrednem, hogy mindaz, amiben reménykedtem nem fog bekövetkezni, mert az mind, ami körülöttünk zajlott, mind a valóság részei voltak. Számat erősen összeszorítottam, ahogyan nagyokat szippantva a levegőből próbáltam újfent nem elbőgni magam, de éreztem, hogy egy hatalmas gombóc kezd kialakulni a torkomban.
Az addig összekulcsolt kezünket pásztázó pillantásomat az előttünk rohanó emberekre vezettem, és figyeltem, ahogyan mindenki kétségbeesetten, levegőért kapkodva szedi a lábait a kijárat felé, ami a hírek hallatán zárva volt. Láttam, ahogyan Bo Mi és Ji Yeon kézen fogva próbálják nyugtatni egymást, míg Jungkook és So Jung egymás mellett szaladva kerülgetik a mindenütt elterülő halott diákokat. Újra azon a folyosón voltunk, ahol elsőre megláttuk Bo Mi-vel a szerencsétlenül járt diákokat. Már nem voltunk messze a kaputól, ezért éreztem, hogy a pánik és a félelem egyvelege újra villámgyorsasággal veszi át a vezetést az elmém fölött. Tudtam, hogy mi fog ránk várni, amikor megérkezünk a be- és egyben kijárathoz, mégsem tudtam uralkodni az érzéseimen.
Egyetlen kanyar, annyi választott el minket célunktól, ennek tudatára pedig a szívem egyre gyorsabban kezdett verni. Mondhatnám azt, hogy könnyűszerrel megtettük az utolsó lépéseket ahhoz, hogy megérkezzünk oda, ahova mind rohantunk, viszont a látvány még mindig elborzasztott minket, ahányszor csak jobban körülnéztünk a hosszú folyosón, ezért néha, nem figyelve hova lépünk, sikeresen megbotlottunk vagy néhányan még a földdel is közelebbi kapcsolatba kerültek, de végül mind megérkeztünk a nagy, masszív, kétszárnyas ajtóhoz. Abban a pillanatban, bár mindenki levegőért kapkodott, az utolsó beszívott levegő már a tüdőnkbe rekedt. A feszültséget szinte tapintani lehetett, mindenki meredten bámulta az ajtót, mely elválasztott minket a külvilágtól, és amin semmi olyan jel nem volt látható, ami azt sugallta volna, hogy be lenne zárva.
Byunghun lassan elengedte a kezem, aminek hatására felocsúdtam hirtelen jött dermedtségemből és már nyúltam volna a keze után, hogy ne hagyjon ott, de kicsit elkéstem vele, mert már messzebb járt tőlem, így végül csak annyit tettem, hogy szememmel követni kezdtem minden mozdulatát, lépteit, melyek a nagykapuhoz vezették őt. Pár pillanat elteltével Jungkook és Hanbyul is követte a nemrég még a kezemet szorító fiút, míg körülöttünk mindenki, engem is beleértve, síri csendben és visszafojtott lélegzettel követtük az eseményeket.
- Nem fog sikerülni… - suttogta az immár mellettem álló Sunggyu, amikor Byunghun megfogta a méretes kilincset és próbálta lenyomni.
Sajnos tényleg nem sikerült kinyitniuk az ajtót első próbálkozásra, viszont nem adták fel egyhamar, így tovább próbálkoztak. Nyomták, tolták, volt, amelyik nekiszaladásból ugrott az ajtónak, de mindhiába, meg sem moccant, lassan pedig mindenki kezdte elveszíteni a reményt, hogy valaha is kijutunk. Páran felhozták az ötletet, hogy próbálkozzunk az ablakokkal, hátha azzal többre jutunk, de mivel azokon is rácsok voltak, így tényleg reménytelenné vált a helyzet. Még mielőtt elkezdődött volna a suli, akkor rakták fel a rácsokat az összes ablakra, amely az iskolát ékesítette, megakadályozva a diákokat abban, hogy órák alatt kiszökhessenek az épületből. Bár ezt mindenki jól tudta, azért még egy páran az ablakokhoz rohantak, és ráncigálni kezdték a masszív rácsokat, reménytelenül.
- Ne csessz már ki velünk! – kiáltott fel Byunghun, amikor már vagy huszadjára próbálták kinyitni az ajtót, hiába, ezért dühösen ökölbe szorította a kezét, majd teljes erőből az ajtóba ütött.
- Byunghun! – szaladtam oda hozzá, mielőtt még újra megtette volna azt, amit pár másodperccel azelőtt. – Ne csináld… - kaptam el a karját és esdekelve néztem fel rá, miközben ő gyorsabban szedte a levegőt az idegességtől.
- A francba már az egésszel! – rúgott nagy lendülettel az ajtóba Hanbyul is, miközben Jungkook mellette a hátát a falnak vetve nézett el valamerre a távolba, reménytelen tekintettel.
Egyszerre az addig csendben álló diákok egy emberként morajlottak fel, az egész társaságon úrrá lett a rémület. Barátnőim lassan közelebb jöttek hozzám és a már lehajtott fejjel álló fiúkhoz, és míg Bo Mi és Ji Yeon megálltak mellettem, So Jung odaballagott Jungkook-hoz, leguggolt előtte, majd kezét a vállára helyezte. Láttam viszont, hogy bár ő volt az, aki próbálta megnyugtatni a srácot, az ő kezei is ugyanúgy reszkettek és az arcán láthatóak voltak a félelem jelei is. Miközben némán szemléltem csapatunk reakcióit, előkotortam valahonnan egy zsebkendőt, azt követően pedig ismételten kezembe vettem Byunghun sérült kezét, mire addig vándorló pillantását ismét rám szegezte. A szemkontaktusnak, ami akkor kialakult köztünk, én vetettem véget, mivel figyelmemet sérült kezére irányítottam és gyengéd mozdulatokkal bekötöttem azt, amennyire remegő ujjaim engedték.
- Meg fogunk halni… - szólalt meg a hirtelen jött csendbe az egyik lány és a fejéhez kapott, miközben jobbra majd balra rázta azt.
- Minket is megölnek… Soha nem jutunk ki innen! – kiáltott fel egy másik, erre pedig csapatunkat újra a rémület fogta el és össze-vissza kezdtek sikítozni meg kiáltani.
Szerettem volna megnyugtatni és biztosítani őket afelől, hogy mind épségben ki fogunk jutni, hogy nincs ok a pánikra, mert élve meg fogjuk ezt úszni, ezt mind meg akartam nekik mondani, de nem voltam képes rá. Beharapva alsó ajkamat próbáltam annak remegését csillapítani, miközben befejeztem Byunghun kezének ellátását, így egy lépést hátrálva szemléltem most már zsebkendőmmel bekötött kezét, fejemet pedig lehajtva tartottam. Nem bírtam senkire sem nézni, mert tudtam, hogy akkor azon nyomban végigsöpör a testemen a pánik minden verziója, és akkor összeroppanok.
- Seol Hi-ah… - lépett oda hozzám Bo Mi, de nem néztem fel, csak a keze után kaptam és megszorítottam azt. – Gyere, üljünk le.
Az egyik lépcső felé vezetett, majd mindketten helyet foglaltunk az egyik üres lépcsőfokon és meredtünk a semmibe. Ahogyan a tekintetemet reszkető kezeimről a nagy kétszárnyú ajtóra vezettem, hirtelen egy emlék tárult a szemeim elé, az agyam legmélyéről előmászva. Tavasz volt, a fák virágokkal voltak tarkítva és a megszokott kis csapatunk nevetve ültünk az egyik ilyen fa árnyékába és arról beszéltünk, hogy éppen hogy fogunk megbukni a közeledő vizsgákon. Akkor valószínű az a jelenet - hogy halott diákok lesznek a suliba mindenütt és félelemtől reszketve várjuk, hogy mikor fognak minket megtalálni – meg sem fordult a fejünkben, sőt szinte lehetetlennek könyveltük volna el. Bár ne lett volna ez az egész lehetséges.
- Pszt, srácok – suttogta Hanbyul, aki eddig a folyosóra vezető ajtónál állt és „őrködött”. – Hallok valamit…
A fiú hangjára felkaptuk a fejünket, és értetlenül néztünk rá, mivel mi nem hallottunk semmit. Guggoló pozíciójából felállva, Jungkook volt az első, aki közelebb merészkedett az ajtóhoz, otthagyva So Jung-ot, a lány ezért odajött hozzánk és onnan figyelte, velünk karöltve a fejleményeket.
- Most már én is hallom… - mondta Jungkook, mire Hanbyul bólintott és tovább füleltek. – Hangokat hallok...
- Meg mintha húznának valamit maguk után…
- A léptek zajából ítélve nem sokan lehetnek, maximum hárman – állapította meg Sunggyu a két srác közé férkőzve, mire majdnem a szívbajt hozta rájuk.
- Ember, csapj valami zajt is ha jössz – korholta le Hanbyul, de miután elért az agyáig mit is javasolt a zajkeltésről, inkább legyintett. – Ó, a franc essen bele, ezek erre jönnek. Gyorsan, mindenki bújjon el ahova tud!
Szót fogadva, mindannyian elbújtunk, meglapultunk és visszafojtott lélegzettel vártuk, hogy mi is végre meghalljuk, amit a három fiú is említett, akik abban a pillanatban úgy tapadtak a falhoz és az ajtó mögé, mint a festék. A halálos némaság közepette egyszerre hangos léptekre lettünk figyelmesek, és valóban hallatszott egy olyan hang is, mintha valamit húznának maguk után. Dörmögés kísérte lépteiket, beszélgettek, viszont nem tudtam semmit sem kivenni belőle, mert valami elnyomta a hangjukat. Pedig próbáltam koncentrálni, fülelni, de a rémület és a tudatosulás, hogy azok járkálnak a folyosón, akik megöltek annyi sok diákot, és bármelyik percben ránk találhatnak, nos… ez valahogy tompította az érzékszerveimet.
Egyre közelebb és közelebb hallottuk lépteiket, amitől mindenkit majd szétvetett a kétségbeesés, hogy kész, vége, megtalálnak, és nekünk végünk van. Egy pillanatra pedig tényleg azt hittem, hogy nekünk befellegzett, amikor a lépések hirtelen megálltak, egyenesen az ajtó előtt és újra mormogást hallottunk. Valami olyasmit vettem ki az egyiktől, hogy mintha hallott volna valamit, mire egy morgás jött válaszul, ez azt jelentve, hogy kivehetetlen volt, amit mondott, majd továbbmentek, mindannyiunk megkönnyebbülésére. A srácok felé pillantottam, akik a folyosóra vezető ajtó közelében álltak, az arcukon lévő kifejezés fenomenális volt. Úgy néztek, mint akik elmondtak vagy 26 imát és közbe felkészültek arra, hogy nekik annyi.
Amint a léptek egyre halkultak, közelebb merészkedtem a fiúkhoz, Bo Mi-vel a nyomomban, és kidugtuk a fejünket az ajtón csak annyira, hogy utánuk nézzünk és lássuk, hogy végülis mi volt az, amit vonszoltak maguk után. Pár pillanatra láttuk, de az már pont elég volt. Az egyik osztálytársunkat húzták a kezénél fogva a földön, mire a szívem hevesebben kezdett verni, a szám kiszáradt és a véres lyukat kerestem tekintetemmel a fiú szívében. Nincs. A mellkasa fel-le járt. Még életben volt.
Megkövülten néztük, ahogy befordulnak a következő folyosóra, majd fellélegeztünk, amikor végre nem voltak látótávolságra, bennem pedig megcsillant a remény parányi szikrája, hogy talán még vannak túlélők. Egyben viszont az is keresztülsuhant az agyamon, hogy mégis miért hagyták életbe a fiút, amikor mindenki mást megöltek és honnan vonszolhatták elő, hiszen amerről jöttek, ott már kerestünk még túlélőket…
- Az ott egy… pisztoly? – suttogta Byunghun és abba az irányba kezdett sétálni, amerre éppen megállapodott a tekintete.
- Megvesztél? Mi van, ha ez egy csapda? – rántotta vissza a fiút Jungkook és zaklatottan nézett a szemébe.
- Jungkook. Kell az a fegyver. Túl kell élnünk – hámozta le magáról barátja ujjait, majd újra a fegyverért indult.
A pisztolyhoz érve, Byunghun leguggolt, majd felvette a tárgyat, mely lehet azelőtt a diákok meggyilkolásában volt segédeszköz, és várta, ahogy mi is, hogy történjen valami, hogy valóban csapdába sétált-e. A várakozás pedig hiábavaló volt, hiszen minden perc számított, főleg úgy, hogy lassan a nappalt átváltotta az éj. Sunggyu volt az, aki elsőnek lépett Byunghun felé, majd megállt előtte és lenézett a másik fiú kezében lévő fegyverre.
- Most akkor… mi legyen?