2.

  Byunghun és én egymás karjaiba fonódva egyre csak azt ismételgettük, hogy mennyire örülünk a másik személyének, hogy egyikünknek sem esett baja. Annyira beleéltük magunkat egymás társaságába, hogy észre sem vettük Jongkook és Bo Mi mindent sejtető pillantását, ahogy elemezték a jelenetet. Végül a barátnőm mellett álló fiú adta a tudatunkra a tényt, hogy nem vagyunk egyedül, azzal, hogy egy hangosat köhintett, ezzel elérve, hogy azonnal elengedjük egymást, és némiképp szocializálódjunk velük is. 

- Gyerekek, megértjük, hogy oda meg vissza vagytok egymásért, de ez nem a legmegfelelőbb időpont erre, nem gondoljátok? – mondta Jongkook, mire Bo Mi hevesen bólogatni kezdett.

- Oda meg vissza… Mi? – pislogtam nagyokat és Byunghun-ra néztem, aki szúrós pillantással illette haverját. – Oké, mindegy. Most a legfontosabb az, hogy valaki elmondaná végre mi folyik itt?

- Majd én elmondom! – jelent meg a padok és székek tornya mögül Hanbyul, Byunghun és Jongkook osztálytársa, teljesen halálra rémisztve minket, de ugyanakkor nagyon boldog voltam, hogy életben maradt, főleg úgy, hogy még egy pár ember felbukkant mögötte.

- Hála isten, hogy épségben vagytok! – ocsúdott fel a megkönnyebbüléstől Bo Mi és megtörölte könnyes arcát.

- Istenem, hála az égnek – mosolyodtam el, majd barátnőmmel és a két sráccal a kis csapathoz siettünk. – De hát mégis hogyan tudtatok ilyen sokan elrejtőzni itt? Észre sem vettünk titeket…

- Hangokat hallottunk a folyosóról és azt hittük ők jöttek vissza, ezért mindenki a törmelékek mögé lapult, amennyire csak lehetett, persze kivéve Byunghun-t és Jongkook-ot, akik, mint láttátok a szekrényt választották inkább.

- Kik… azok az ők? – kérdezte barátnőm hezitálva, mire kíváncsian fordultam vissza Hanbyul-hoz, akinek az arcán a szomorúság és fájdalom jeleit véltem felfedezni.

- Oké, elmondom, amit tudok – vett egy nagy lélegzetet, hátát a falnak döntötte, majd belekezdett mondandójába. – 12 után pár perccel, azokkal, akiket itt láttok úgy gondoltunk kimegyünk egy kicsit az udvarra, hogy kiszellőztessük a fejünket. Félúton jártunk, amikor lekapcsolták vagy elvették az áramot, őszintén szólva, halvány lilám sincs, csak azt tudom, hogy a termekből kihurcolták a székeket, majd a diákokat leültették rájuk és sorban kezdték őket… lelőni. Mi mind gyorsan kislisszoltunk az udvarra vezető ajtón és a suli falához lapulva hallgattuk, ahogyan… mindenkit lelőnek. Ezt inkább nem akarom részletezni… Miután elhalkultak a sikolyok és jajveszékelések, benéztem az ablakon és láttam, ahogy az osztálytáraitokat elhurcolták valamerre azok a maszkos fazonok. Miután valamennyire tiszta volt a terep, bementünk az épületbe, hogy megnézzük mi lett az osztálytársaink sorsa, de azt hiszem nem kellett volna. Ekkor hangokat hallottunk és a ti felforgatott osztályotokba bújtunk el, a többit már tudjátok.

  Ledermedve hallgattam Hanbyul beszámolóját, miközben éreztem, hogy a világ kezd forogni velem, ezért az első emberbe megkapaszkodtam, aki mellettem volt, így Byunghun lett a támaszom. Nagyokat szippantottam a levegőből, próbáltam lenyugtatni felkavart érzéseimet, de sikertelennek bizonyult próbálkozásom. Hihetetlenül megrémültem és újra a sírás szélén álltam, viszont tartottam magam és nem engedtem utat feltörni készülő könnyeimnek. A többiek csendben figyelték barátnőm és jómagam reakcióit, miközben együtt érző arckifejezésre váltottak. Byunghun finoman megszorította kezem, mely a karján pihent, így vettem még egy nagyobb levegőt és visszazökkentem rémületemből.

- Oké, jól vagyok… Azt hiszem – jelentettem ki, viszont még nem engedtem el a fiú karját, nem volt annyi bizalmam magamban, mert féltem, ha elengedem, megcáfolom az akkor kimondott szavaimat és összeesem.

- So Jung és Ji Yeon…? – szólalt meg Bo Mi egész halkan, mire a szívem teljesen összefacsarodott legjobb barátnőimre gondolva.

- Nem tudom mi lett velük – intett nem-et a fejével Hanbyul, mire barátnőm csak lehajtotta a fejét és a válla rángásából arra következtettem, hogy zokogni kezdett.

- Én még az eset előtt láttam őket valamerre elmenni, szóval lehet hogy… - mondta az egyik lány, mire mind ránéztünk.

- Akkor megkeressük őket – jelentette ki Jongkook habozás nélkül, és erre mind egyetértően bólogatni kezdtünk.

  Bár mindenki egyetértett Jongkook ötletével, senki sem mozdult egy tapodtat sem. Végignéztem a többieken és azt vettem észre, hogy bennük van a tenni akarás szikrája, csak még össze kellett szedjék magukat szellemileg. Hatalmasat szippantottam a levegőből, majd a mellettem álló Byunghun-ra néztem, aki bólintott egyet, mintha tudta volna, hogy abban a pillanatban mi járt a fejemben. Persze ez teljeséggel lehetetlen volt, magam is jól tudtam, de ahogy rám nézett, úgy éreztem keresztül lát rajtam és valami biztonságot nyújtó érzés járta át a testem.

  Pár perccel később, amikor már mindenki valamelyest sikeresen összeszedte magát, kiléptünk az osztályteremből, hogy azután holt barátaink rémült és üres arckifejezéseivel szembesüljünk. Mindenki szomorúan nézett az elhunytakra, főleg az osztálytársak, akik közül egy-egy még meg is siratta őket. Pontosan átéreztem a helyzetüket, hisz én is nagyon jól ismertem a mellettünk lévő osztály diákjait, viszont azt is tudtam, hogy nekik sokkal nagyobb fájdalmat okozott halottan látni ki tudja hány éven keresztül ismert barátait. Mi, akik még úgy, ahogy álltuk a sarat, csak annyit tehettünk, hogy szorosan átöleljük a gyászolókat és együtt érző szavakat suttogunk nekik. Tisztában voltunk vele, hogy ezzel nem sokat tudtunk segíteni, de legalább éreztettük velük, hogy mi ott voltunk nekik és osztozunk az érzéseikben.

  Pontosan nem tudtam mennyi időt töltöttünk az osztály előtt, pátyolgatva a többieket, csak annyiban voltam biztos, hogy minél előbb meg kell találnunk So Jung-ot és Ji Yeon-t, két legjobb barátnőnket. Elindulni viszont nem akartunk csak ketten Bo Mi-vel, otthagyni a többieket, hisz az volt abban a pillanatban a legjobb megoldás, ha mind együtt maradtunk.

- Ne haragudjatok, Bo Mi, Seol Hi-ah. Azt hiszem, most már jól vagyunk – sétáltak hozzánk az addig barátaikat sirató diákok.

- Teljesen megértjük – küldött feléjük egy nagyon halvány mosolyt Bo Mi.

- Akkor mehetünk! – vágtatott előre Jongkook, mire halkan kuncogni kezdtem.

- Félti So Jung-ot… - mosolyodtam el.

- Hiszen tudod – lépett mellém Byunghun, majd rám nézett. – De nem csak ő az egyetlen, aki félt valakit – suttogta olyan halkan, hogy mindössze én hallottam, amit mondott.

  Elkerekedett szemekkel néztem a mellettem ácsorgó fiúra, ő pedig átható tekintette nézett rám, viszont ez a pillanat gyorsan el is surrant, amikor eszembe jutott, hogy nekem erre nagyon nem volt időm, így elkaptam róla pillantásom, majd a többiek után siettem. 

- Seol Hi-ah? Banális kérdés tudom, de minden oké? – lassított le Bo Mi, majd velem egy tempóban kezdett lépkedni.

- Már amennyire lehet, jól vagyok…

- Akkor mi ez a pír az arcodon?

- Micsoda? – emeltem a kezem arcomhoz, ami valójában melegebb volt a szokásosnál. 

- Byunghun? 

- Hagyjuk – hessegettem el a kérdését, és csak az előttem menetelő emberekre koncentráltam.

  Borzalmas látvány volt újra végigmenni azon a folyosón, melyen a legtöbb halott diák volt található. Nehéz szívvel lépkedtünk az élettelen testek mellett, miközben én próbáltam nem rájuk nézni, mert tudtam, ha rájuk vetem tekintetem, akkor újra elkap a sírógörcs és az semmi esetben sem lett volna kézenfekvő abban a pillanatban.

- Merre lehetnek? – kérdezte Hanbyul, miután már a legtöbb helyet átkutattuk, amik csak az eszünkbe jutottak.

- Próbáltátok már hívni őket? – fordult felém Byunghun, mire ugyan egy kényelmetlen érzés fogott el, de sikerült válaszolnom feltett kérdésére.

- Igen, viszont nem vették fel.

- Akkor próbáljátok újra, hátha meghalljuk valahol a telefon csörgését – mondta ezúttal a csapat elején haladó Jongkook.

- Oké – egyeztünk bele egyszerre Bo Mi-vel, majd újra tárcsázni kezdtük barátnőink számát.

  Ahogy haladtunk, úgy hegyeztük is a füleinket, hogy hátha felcsendül So Jung vagy Ji Yeon csengőhangja valamelyik folyosón, vagy sarokban. Egyfolytában hívtuk őket, biztosan volt vagy 50 nem fogadott hívásuk, mire meghallottuk So Jung telefonjának csörgését. Lépteink lassulni kezdtek, majd véglegesen is megálltunk, miközben körbenéztünk a folyosón, hogy honnan ered a hang. Azt követve elérkeztünk a büfé ajtajához, ahol barátnőm telefonja a földön hevert, rezgett és csörgött. Lehajoltam érte, szememben gyűlni kezdtek a kövér könnyek, amelyek, amint felvettem a kezembe a készüléket, utat engedtek maguknak.

- So…Jung… - suttogtam zokogva.

- Seol Hi-ah… - sétált mellém Bo Mi és mindketten üres tekintettel néztünk a telefonra, melyeken könnyeim pihentek.

- Ne adjátok még fel. Lehet itt vannak – mutatott a büfé ajtajára Sung Kyu, majd odalépve kinyitotta azt.

  Egy halk sikkanásra lettünk figyelmesek. A hangra mindenki felkapta a fejét és bevonultunk a terembe, amely meglepetésünkre teljesen sértetlen maradt, csak a büfés nénike hiányzott a pult mögül. Halkan lépkedtünk, mivel sosem tudhattuk, hogy nem-e lapulnak valamerre a gyilkosok.

- So Jung-ah? Ji Yeon-ah? – mondtam félig suttogva, félig pedig a könnyeimmel küszködve.

  Mocorgás hallatszott a pult mögül, mire mind egyszerre pillantottunk oda. Közelebb merészkedtünk, viszont nem kellett sokat mennünk, mert a pult mögül barátnőim bukkantak fel és olyan gyorsasággal futottak felénk, hogy a becsapódáskor kissé hátra tántorodtunk, de abban a pillanatban semmi sem számított, csak az, hogy épségben és életben voltak. Mi, a négy barátnő, zokogva öleltük egymást, úgy, mintha az életünk függne tőle és valójában ez is volt az oka.


- Tudtuk, hogy eljösztök értünk – tolt el magától egy pillanatra So Jung, hogy a szemembe nézhessen, majd újra megölelt.

- Még szép, hiszen ezért vannak a barátnők, nem? – sírtam, miközben a fejemet a vállába fúrtam és áldtam a fent lévőket, hogy épségben megtaláltuk csontig rémült barátnőinket.