Szóra nyitottam a szám, bár nem voltam biztos benne, hogy valamit is ki tudnék erőltetni magamból, ezért inkább újra becsuktam. Tehetetlen voltam, így csak annyit tudtam tenni, hogy megvárjam mit lép még, ha egyáltalán lépne valamit. Szabad kezét az arcommal egy vonalba emelte, majd közelítve ahhoz már majdnem olyan távolságba tartotta, hogy végigsimíthasson rajta, vagy akár csak megérinthesse, amikor léptek zajára lettem figyelmes és pár pillanat múlva hang is társult a zaj forrásához.
- Sun Hee! Hol vagy már?! – kiáltotta el magát Ha Eun, mire hatalmasra nyitottam szemeimet és a hátam mögé pillantottam, de még nem ért fel.
- Ah, basszus – léptem egyet hátra, majd kikaptam kezemet Myungsoo-éból, aki ugyan olyan hirtelen reagált, mint én és visszább húzódott, tekintetét a földre vetítve, tarkóját vakarva.
- A barátnőd aggódik. Menj – mondta, majd hátatt fordított nekem, elindulva eredeti uticélja felé, mire én is ezt tettem, viszont hirtelen megtorpanva még utána néztem és nem tudtam megállni, hogy el ne kiálltsam magam.
- Myungsoo! – visszhangzott az egész folyosón hangom, mire az említett kíváncsian pillantott hátra. – Ömm...err... Holnap...találkozunk, ugye? – Jézusom, te bolond némber! Hogy kérdezhettem ilyet? Biztos, hogy...
- Biztosan – bólintott, majd egy halvány mosoly jelent meg a szája sarkában, amely egyből arra késztette szívverésem, hogy egyre gyorsabb ütemet diktáljon. – Akkor holnap – intett és újra elindult, ezuttal sikeresen eltűnve a szemem elől.
- Eh? Most akkor...Wow... – néztem magam elé hitetlenül, sűrűn pislogva, amikor valaki szó szerint ráugrott a hátamra, ezzel elérve, hogy majdnem orra essek.
- Hol kóboróltál eddig? Már nem bírtunk várni rád – ütötte meg a vállam Ha Eun és leszállt rólam.
- Bocsi, csak...összefutottam...öömm...hát, izé...
- Kizével? – kérdezte, szemei egyből felcsillantak. – Neeeee...Azt ne mond, hogy...
- Hát... de.
- Miii??? Találkoztál a menő csávesszel? Áh, gondolhattam volna az arcod pirosságáról – nevetett fel jóízűen, mire összehúzott szemöldökkel néztem rá.
- Ya! Ez nagyon nem vicces!
- Ésésésés? Mi volt? Részleteket kérek! – karolt belém, majd együtt megtéve az utat lefelé a lépcsőn elmeséltem neki mi volt azelőtt pár perccel, teljesen megfeledkezve az angol könyvemről, ami a valódi ok volt amiért felmentem.
Amikor leértünk, vége is lett a mesémnek. Ha Eun teljesen el volt ragadtatva bátorságom miatt, de attól függetlenül még nagyon nem kedvelte Myungsoo-t, aki igaz nem tett ellene semmi rosszat, mégis Ha Eun valami oknál fogva irritálónak érezte a csávót. Ezt persze inkább csak ráhagytam, nem akartam egy fiú miatt összeveszni vele, hiszen ízlések és pofonok, hála legyen nem vagyunk egyformák. Sokszor kérdeztem tőle, hogy van-e olyan srác, aki bejön neki, tetszik vagy esetleg szerelmes-e, viszont mindig valamivel hárított, terelte a témát, vagy csak annyit mondott, hogy az ilyesmi nem neki való, meg hogy nem kell neki csávó, pont így is elég baja van. Igaz nem tudtam milyen bajokról beszélt, ezért csupán egyetértően bólogattam és próbáltam nem felhozni újra a témát.
Az iskola kapujához érve úgy gondoltam, hogy Min Jae biztosan megunta már a várakozást és hazament, viszont meglepetésemre még ott találtuk a falat támasztva, a cipője orrával rugdosva pár kavicsot. Elmosolyodtam testvérem látványára, aki ugyan ezzel a reakcióval intett felénk, amikor megpillantott minket. Odaszaladtunk hozzá, ezután pedig hárman ballagva egymás mellett indultunk haza, jókedvűen, hahotázások közepette, Min Jae jóvoltából.
- És az angol könyved, noona? Nem úgy volt, hogy azért mész fel? – kérdezte Min Jae, mintha akkor jutott volna eszébe, hogy milyen sokáig voltam oda.
- Ömm… De, azért mentem vissza, viszont… - megálltam egy pillanatra, hogy mit is kéne füllentenem testvéremnek, aki várakozás teljesen nézett rám, hiszen mégsem mondhattam azt neki, hogy azért nem hoztam el a könyvet, mert összefutottam a sráccal, aki tetszett. - …nem találtam meg, valószínű otthon pihen a fiókomba, csak elfeledkeztem róla…
- Aha… - pillantása még egy pár pillanatig elidőzött rajtam, mintha azt akarná kiolvasni az arcomból, hogy tényleg igazat mondtam-e, én pedig imádkoztam, hogy ne faggasson ki. – Reménytelen eset vagy – nevetett fel végül, mire a tüdőmbe bennrekedt levegőt lassan kifújtam.
- Ömm… De, azért mentem vissza, viszont… - megálltam egy pillanatra, hogy mit is kéne füllentenem testvéremnek, aki várakozás teljesen nézett rám, hiszen mégsem mondhattam azt neki, hogy azért nem hoztam el a könyvet, mert összefutottam a sráccal, aki tetszett. - …nem találtam meg, valószínű otthon pihen a fiókomba, csak elfeledkeztem róla…
- Aha… - pillantása még egy pár pillanatig elidőzött rajtam, mintha azt akarná kiolvasni az arcomból, hogy tényleg igazat mondtam-e, én pedig imádkoztam, hogy ne faggasson ki. – Reménytelen eset vagy – nevetett fel végül, mire a tüdőmbe bennrekedt levegőt lassan kifújtam.
Ezek után minden másról ment a téma, egy idő után Ha Eun-nel elváltak útjaink, majd onnan ketten folytattuk. Min Jae egész végig a csajokról szóló problémáiról ecsetelt nekem, amiken én persze csak kuncogni, vagy nagyokat nevetni tudtam. Ilyenkor szúrós pillantással illetett, majd rögtön folytatta. Aztán feljött a Ha Eun téma is, mint minden alkalommal és én már rég nem tudtam eldönteni, hogy ennyire nem bírja barátnőmet, vagy esetleg…talán… komolyan bejön neki. Igaz, soha nem szóltam addig közbe, amikor mesélt a gondjairól a lányokkal, ám úgy éreztem, hogy erre rá kell kérdezzek.
- … és mindig ő kezdi a veszekedést, nem tudom mi baja van velem…
- Min Jae, kérdezhetek valamit?
- Ö, persze – mondta, majd a bejárati ajtóhoz érve a kulcsokért nyúlt, hogy kinyissa azt.
- Tetszik neked Ha Eun? – kérdeztem, minden mellébeszélés nélkül.
Testvérem egyszerre lefagyott, a kulcsok pedig hangos csilingeléssel értek földet. A hangra kissé felkaptam a fejem és nagyokat pislogva néztem Min Jae irányába, aki még mindig ugyan abba a pozícióba volt, kezét az ajtó kilincsére téve. Mivel úgy éreztem nem fog egyhamar megmozdulni közelebb merészkedtem hozzá, mire szemeim hatalmasakra kerekedtek. Öcsém halványan elpirulva nézett maga elé, ami egy mindent sejtő vigyorra késztetett.
- Ho-honnan szedted ezt?... Ne beszélj hülyeségeket, noona! Miért tetszene az az idegbajos csaj? – nyomta le a kilincset, majd amilyen gyorsan csak tudott besietett a házba, egyenesen a lépcsőhöz ment és szó szerint felszaladt a szobájába.
- Haha, minek tagadja a nyilvánvalót? – kuncogtam testvérem aranyos reakcióján és én is bementem.
Szüleim nyilvánvalóan nem voltak otthon, mert amikor beértem a házba mindenhol sötétség volt. Így a szobámba cammogva átöltöztem, hajam lófarokba kötöttem és onnan már a konyhába vettem az irányt, hogy csináljak valami vacsorát, hogyha anyáék is hazaérkeznek ne akkor kellessen szülőmnek nekifogni főzni. Időm úgyis temérdek volt, hiszen nem volt házim másnapra, mivel azt az esszét, ami egy legkedvesebb gyerekkori emlékről szólt, nekem nem kellett megírjam, hiszen úgysem tudtam volna egyetlen sort sem összehozni. Erre csak sóhajtottam egyet, majd hozzálátva a vacsora elkészítéséhez megpróbáltam elterelni a figyelmem az emlékeimmel kapcsolatos gondjaimról, így akarva-akaratlanul is Myungsoo jutott eszembe, ami egy enyhe mosolyt varázsolt az arcomra. Még mindig nem voltam képes elhinni, hogy tényleg beszéltem vele, még ráadásul elég normálisra sikerült.
Ahogy a fiúról álmodoztam, hirtelen erős fájdalom hasított a fejembe, ezért gyorsan oda kaptam. Szemeimet a semmiből jött fájdalomtól erősen összeszorítottam, a kezembe tartott kés élesen koppant a vágódeszkán, én pedig meg kellett támaszkodjak a konyhaszekrény szélébe. Olyan erővel szorítottam, hogy az ujjaim mind elfehéredtek. Kapkodva szedtem a levegőt, nem értettem mi is történt velem. Megpróbáltam elindulni, hogy legalább Min Jae-nek szóljak, de nem sikerült még a lépcsőig sem elérnem, a lábaim felmondták a szolgálatot, a látásom pedig kezdett egyre halványodni. Még sikerült egy kisebb kiáltást kipréselnem magamból, mellyel testvéremet szólítottam, majd teljes sötétség borította el látószervem. Még annyit hallottam, hogy valaki sietve robog lefele a lépcsőn a nevemen szólítva, ezután csend borult mindenre körülöttem.
Amikor kinyitottam a szemem, abban a házban találtam magam, amelyről akkoriba sokat álmodtam. Ekkor döbbentem rá, hogy újra álmodom. Körülnéztem. A nap vidáman sütött be az ablakokon, de a szoba, jobban mondva nappali, mégis rideg és sötétnek tűnt. Minden úgy volt elrendezve a lakásban, mint amikor utoljára álmodtam róla. A nagy nézelődésben megpillantottam a lépcsőt, melyen a múltkor nem sikerült felérnem, ezért újra megpróbáltam felmenni rajta. A kezem gyengéden végighúztam a szépen kifaragott fa korláton, majd megindultam felfelé, ezúttal sikeresen fel is értem, ahol egy kisebb folyosóra csöppentem, melynek mindkét oldalán állt 2 ajtó. Kíváncsian fürkésztem a fehérre festett ajtókat, azon gondolkozva, hogy benyissak-e az egyikbe. Igaz kicsit féltem, hogy mit fogok találni az ajtó túloldalán, mégis a kíváncsiságom győzedelmeskedett. Odalépve a kilincsre helyeztem a kezem, de még mielőtt benyithattam volna a szobába egy ismerős hangra lettem figyelmes, arra, amely mindig hívott álmaimban. Az az ismerős fiú hang. A kezem visszahúztam, majd füleltem, hogy honnan jön a hang.
- Hee Jin – mondta, de inkább hangzott az kiáltásnak.
Ez a név… A lépcső felé kaptam a fejem, a hang a földszintről jött. Gondolkodás nélkül szaladtam le és sietve néztem ide-oda, hátha megpillantom a hang forrását, de semmi, nem volt ott senki. Összehúzott szemöldökkel néztem magam elé, nem értettem már semmit sem. Ekkor léptek zaja keltett visszhangot az elhagyatottnak tűnő házban és egyre közeledett hozzám. Visszafojtott lélegzettel néztem abba az irányba, ahonnan jött a hang, majd egy személy bukkant fel. Hosszú barna haja lágyan omlott vállára, száján pajkos mosoly játszott, ahogy szemeiben is a boldogság szikrái ragyogtak. Amikor megpillantott, mosolya még nagyobb lett, én pedig nem hittem a saját szememnek. Csak álltam ott, szembe nézve saját magammal, mivel a lány aki előttem állt…én voltam.
- Hee Jin – mondta, szavait felém intézve. – Ideje felébredni.
- Te-tessék? Az én nevem Sun Hee, nem Hee Jin…
- Szegénykém, össze vagy zavarodva.
- Hogy micsoda…
- Psszt – emelte mutató ujját ajkához, majd felnézett. – Indulnod kéne.
- Mi? Miért? És te ki vagy?
- Még találkozunk – intett, majd az egész helyszín a lánnyal együtt elmosódott.
Erősen zihálva ültem fel az ágyon. A kezem a szívemhez emeltem, mely olyan gyorsan vert, mint még soha azelőtt. Hosszakat pislogva vettem tudomásul, hogy felébredtem, és újra otthon voltam, a saját szobámba, a saját ágyamba. A megszokott hely látványára kissé lenyugodtam, majd próbáltam stabilizálni légzésem, miközben egész végig pörgött az agyam azon, amiket láttam és hallottam: a lányt, aki arcra, mimikára, alakra pontosan hasonlított rám, azt, hogy Hee Jin-nek nevezett és a legjobban arra koncentrált az agyam, hogy miért mondta azt, hogy ideje felébrednem. Nem értettem mit akart mondani. A tudatalattim igencsak furcsa játékot űzött velem.
- Ez volt eddig a…legfurcsább… - mormoltam magamnak.
Ekkor halk nyikorgással kinyílt a szobám ajtaja, majd Min Jae lépett be. Amint meglátta, hogy felébredtem egyből hozzám futott és magához ölelt.
- Noona, jól vagy? Nagyon rám ijesztettél.
- Minden rendben és sajnálom – öleltem át én is, majd fejemet a vállába fúrtam.
- De mi történt?
- Fogalmam sincs… - mondtam elfojtott hangon.
Éreztem, ahogy mondatomra élesen beszívja a levegőt, de nem mondott semmit, csak szorosan ölelt, ami abban a pillanatban nagyon is kellett nekem. Kezdtem félni attól, ami a tudatom legmélyére volt ásva, hogy mit rejt még. Hiszen ezek után biztos voltam benne, hogy ezek az álmok az emlékeimmel voltak kapcsolatosak és hogy valamit el akarnak mondani, valami hihetetlen fontosat. Félelmem viszont azért is mutatkozott meg, amit a lány mondott, ahogyan szólított: Hee Jin. Mégis mit akar ez jelenteni? Mi közöm lehet Hee Jin-hez? Hiszen én Lee Sun Hee vagyok, nem Hee Jin… A szüleim Sun Hee-nek neveznek, így nem lehetek ő. Nem vagyok Hee Jin. Nincs esély rá. Nem vagyok ő, nem lehetek ő...ugye?
Hey~~ Kedves olvasóim!
Ne nagyon haragudjatok rám, amiért ennyit késtem, megvan ennek is az oka, viszont amint találtam időt, meg is írtam a részt és előszeretettel osztom meg veletek, hogy azért ne nagyon kövezzetek meg, mert ennyire elhanyagollak titeket. Én tényleg igyekszem, de néha még az sem elég. Viszont a lényeg az, hogy végre kész lett ez a rész is~~ Juhéé~~ Naa, akkor kérek szépen mindenkit, hogy értékelje munkám véleményekkel, vagy pipákkal a rész végén. Nagyon szépen köszönöm előre is~
Chu~
Blueberry^^
Chu~
Blueberry^^