1.rész

  A múltam...a régi életem, melyről csak annyit tudtam, amennyit a szüleim elmeséltek, a baleset bekövetkeztével lezárult, és úgy döntöttem nem is rágódom rajta sokat. A sok kezelés, amelyekre jártam az emlékezetemet illetően, teljesen elvette a kedvem az egésztől. Minden alkalommal csak azt hallottam, hogy ne aggódjak, mert bizonyára nemsoká visszatérnek az emlékeim, de már 6 hónap telt el és semmi. Végül úgy voltam már vele ha emlékezni fogok jó lesz, ha mégsem, úgy is, mivel az élet ment tovább ha bánkódtam, ha nem. A jelen volt a legfontosabb, hogy az üresen tátongó lapot a fejemben új emlékekkel töltsem ki, amiket a családommal, Min Jae-vel és újonnan szerzett barátnőmmel, Ha Eun-nel éltem át. Nem akartam mást, csak egy normális életet élni, ennyi volt az egész, ami kisebb-nagyobb sikerrel úgymond sikerült is. Fogjuk rá...

- Min Jae! Ya! Ne siess már annyira!
- De noona! El fogunk késni!
- És ez kinek is a hibája? Mert most kivételesen nem az enyém.
- Nem tudom miről beszélsz - vigyorodott el, mint valami csintalan gyerek.

  Rohanva közelítettük meg az iskola kapuját, amelyet majdnem az orrunk előtt csuktak be, de még épp idejében sprinteltünk át rajta. A portástól kaptunk egy igen szép cifra leszidást, viszont még mielőtt lelkiismeret furdalás közepette bocsánatot kértem volna, Min Jae egy könnyed mozdulattal elrántott onnan és újra kezdődhetett a futás. A lépcső előtt álltunk meg, én kifulladva, testvérem viszont nevetve. Ott el is váltak az útjaink, mert tesóm osztálya a földszinten helyezkedett el, míg az enyém a másodikon. Sietve rápillantottam az órámra, mire elhúztam a szám. Egy jó 10 perce elkezdődött az első órám. Fület-farkat összehúzva nyitottam ki a terembe vezető ajtót, mivel már előre tudtam, hogy a tanártól is fogok kapni egy jó litániára való letolást. Ahogy megálltam az immár kinyitott ajtóban minden szempárt sikerült magamra irányítani, viszont a tanár nem volt sehol. Egy hatalmas megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőlem, de még az osztálytársaimból is.

- Khm, Lee Sun Hee, már megint késtél? - hallottam meg a tanárom hangját a hátam mögül, mire behúztam a fejem és léptem egyet előre, hogy a hátam mögött be tudjon menni.
- Igen, elnézést... - néztem a cipőm orrát, miközben elrejtettem egy kósza mosolyt.
- Te és Min Jae folyton ezt csináljátok. C-c-c... - ingatta meg a fejét. - Ülj a helyedre.
- Köszönöm - bólintottam, majd a helyemhez siettem.

  Ha Eun kérdő pillantásával találkoztam, amikor tettem le a táskám, de legyintettem, ami nálunk azt jelentette, hogy szünetbe mindent el kell mesélni. Elfoglalva a helyem, a tanár felolvasta a névsort, majd kezdetét vette az angol óra, ami nem tartozott a kedvenceim közé, mert a kedves tanár úr nem volt a legjobb szakmájában. Olyan unalmasan adta le a leckét, hogy a fél osztály bealudt mire a végére értünk. Persze amikor a csengő megszólalt, az egész osztály felelevenedett és már siettek is ki az osztályból, senkit sem érdekelt, hogy a tanár még bent volt. Én is egyből felpattantam a székemből és barátnőmmel együtt ki is viharzottunk az teremből, de még azért hallottuk ahogy a tanár úr utánunk kiált a házit illetően, ám senki sem zavartatta magát.

- Szóval mi volt megint? - fordult felém Ha Eun, várva a válaszomra.
- Csak a szokásos - nevettem. - Viszont most nem én, hanem Min Jae pepecselt annyit a fürdőszobában, mert nagyon be akar jönni valakinek.
- Ezt csak így ni az orrodra kötötte? - képedt el.
- Nem, de tudom hogy amikor ennyit igazítja a haját, meg nézi magát a tükörbe, szerintem mindenkinek egyből leesik mi a szitu - simítottam ki játékosan egy tincset barátnőm szeméből.
- Túl hamar kezdi a gyerek - forgatta szemeit unottan.
- El sem tudom képzelni miért nem bírjátok egymást.
- Mert egy beképzelt hülye gyerek...
- Japp, ugyan ezt mondta ő is rólad... - kuncogtam.
- Az a kisss.... - szorította ökölbe a kezét frusztráltan.
- Héééjj, nyugi. Ő még az öcsém, szóval ne nagyon öld meg ha megkérhetlek.
- Oké, de csak azért nem, mert ennyire jó barátnőm vagy.
- Még zavarba hozol - boxoltam gyengéden a vállába.

  Egyszerre hatalmas sikoltozás törte meg a folyosó csendjét. A hangok felé fordítottuk a tekintetünk és ekkor láttam meg...őt. A lányok körülrajongták, olvadoztak mellette, míg a fiúk szúrós szemekkel nézték a jelenetet. Hatalmasat sóhajtottam, majd elhúztam barátnőmet az útból, hogy őnagysága el tudjon menni mellettünk. Csak egy pillantásra méltatott, de nekem már annyi is elég volt, hogy teljesen elpiruljak, ezért gyors elfordítottam a fejem. Azóta hogy először megláttam a suli kapujában amikor beiratkoztam, volt valamilyen láthatatlan kötél körülöttem, ami mindig felé húzott. Vonzódtam hozzá, az okát viszont nem sikerült kiderítenem. Megszólítani sem volt merszem, így csak az maradt nekem, hogy egyszer-kétszer elkapjam a pillantását és figyeljem, ahogy a rajongó táborával elmenjen mellettem, mondjuk nem mintha annyira odáig lett volna a sikongató lányokért körülötte, látszott az arcán, hogy pont nem érdekli.

- Ez a csávó. Mindig kiráz a hideg, amikor találkozunk... Kim Myung-Soo.
- Hát elég... nem mindennapi jelenség...
- Sun Hee-ah, azt ne mond, hogy...
- Nem, én nem - ráztam meg a fejem, de tudtam, hogy ez így nem teljesen volt igaz.
- Remélem is, mert nem lenne esély nála.
- Miért? - tettem fel ezt az igen egyszerű kérdést, amely még sok más kérdést hordozott magában.
- Miért? Kedves barátosném azért, mert mint láthatod, nem igazán érdekli őméltóságát egyetlen lány sem, sőt semmi sem ami azt illeti. Azt hallottam, hogy nemrég halt meg a barátnője és azóta egyetlen csajra sem vetett szemet, sőt pár másodpercnél tovább nem is néz egyre sem. Szóval a kis rajongó tábornak bukta van...
- Meghalt a barátnője? Szegény...
- Hát igen, én is sajn...- állt meg hirtelen, majd a fejéhez kapott. - Ááá, mindjárt vége a szünetnek, és még nem vettem semmit se a büféből!Siessünk!

  Végül sikerült még éppen becserkészni valamit, amikor megszólalt a csengő. Ha Eun diadalittas arckifejezéssel menetelt mellettem, míg én mosolyogva néztem, de belül még mindig azt rágtam át újra meg újra amit Myungsoo-ról hallottam. Persze sokáig nem tarthatott az elmélkedésem, mert barátnőm gyorsan kirángatott gondolataimból, hogy arra figyeljek, amit mond, meg hát sietni kellett, ha nem akartunk késni óráról. Nem igazán lett volna humorom késni...megint.

  Az órák végeztével értesítettem testvérem, hogy én még maradok még egy kicsit a suliban, mert ki akartam venni a könyvtárból pár érdekes könyvet, amit nemrég néztem ki magamnak, meg kellett még a házihoz is keressek valami könyvet. Így hát elköszöntem Ha Eun-től és Min Jae-től, majd megfordulva a könyvtárhoz indultam, ami hála az égnek, az én emeletemen volt, így nem kellett sokat gyalogolni. Reméltem, hogy tesóm és barátnőm elkerülik egymást és nem veszekednek megint, mert akkor másnap azt hallgathatnám, igazat pedig egyiknek sem adhatok, mert akkor a másik megharagszik. Néha teljesen kikészítettek.

  Ahogy beléptem a csendes könyvtárba, egyből megcsapott a könyvek jellegzetes illata, amit annyira szerettem. Mosolyom, amely az arcomon ült, egyszerre eltűnt, amikor megláttam Se Ra-t, az iskola sztárját, akinek az volt a hobbija, hogy mindenkivel kikezdett, aki nem volt olyan, mint ő. Csendben besurrantam, remélve hogy nem vett észre, de nem volt olyan szerencsém.

- Már éppen kezdtem unni magam. Jó, hogy jöttél, amnézia.
- Akkor nyugodtan unatkozhatsz tovább. Nincs kedvem hozzád, és már 100x megkértelek, hogy ne nevezz amnéziának - vettem az irányt az egyik polchoz.
- Milyen emlékek nélkül élni? Borzasztó, ugye? - hangjából csak sugárzott a gúny.
- Mi közöd van hozzá? - vettem a kezembe egy könyvet.
- Ó, hát csak érdeklődöm.
- Persze, tudom hogy csak azért kérdezgetsz, hogy bosszants.
- Élvezem, amikor nekem van igazam. Szegény kicsi amnézia, nem emlékszik semmire, ki tudja milyen ember voltál mielőtt elvesztetted az emlékeid.
- Biztos vagyok benne, hogy sokkal jobb, mint te, aki csak kihasználja a barátait meg minden fiúval összebújik! És ha most megbocsátasz...

  Se Ra meg se tudott mukkanni, így kihasználva az alkalmat, gyors visszaraktam a könyvet és már kirohantam a teremből, becsapva magam után az ajtót. Öklömet összeszorítottam, az ajkamba haraptam és próbáltam visszatartani dühkitörésem. Akárhányszor beszéltem vele a vége az lett, hogy majdnem idegsukkot kaptam. Mélyeket szippantottam a levegőből, majd amikor sikerült valamelyest lenyugodni, elindultam egy kis friss levegőt szívni és erre a legalkalmasabb hely a tető volt.

  Nyugdíjas tempóban lépcsőztem felfelé, nem siettem el a dolgokat. Ahogy ott ballagtam, egyszerre egy hang ütötte meg a fülem. Valaki énekelt és az a valaki egy fiú lehetett. Kíváncsian hallgattam az éneket, ami egyszerre volt kellemes és szívszorító. Szaporábban szeltem a fokokat, nagyon tudni akartam ki lehetett az, akinek olyan szép hangja volt. Levegő után kapkodva megálltam a tetőre vezető ajtó előtt, kifújtam a beszorult levegőt és a kilincsre helyeztem a kezem. Már éppen lenyomtam volna a kilincset, amikor megláttam ki is volt a tetőn, egyedül, énekelve.

- Kim Myung-Soo... - suttogtam, lélegzetet visszafojtva.

 Ledermedve hallgattam a keserédes hangot, amely egyszer-egyszer megcsuklott, de folytatta. Szomorú arckifejezéssel néztem az elveszettnek tűnő fiút, aki miközben énekelt, néha megtörölte a szemét és az égre emelte tekintetét. A dal végére érve lehajtotta a fejét és becsukva a szemét mondott valamit. Nem értettem mit, ezért közelebb hajoltam az ajtóhoz, de elvesztettem az egyensúlyom, véletlenül lenyomtam a kilincset és szabályosan kiestem az ajtón, felkeltve ezzel Myungsoo figyelmét is. Úgy álltam ott, mint aki megfagyott, de azért felnéztem még a srácra, hogy lássam a reakcióját, ami egy kissé összezavart. Úgy nézett rám, mintha szellemet látna. Nem értettem miért nézett úgy, hiszen nem szokása pár másodpercnél tovább nézni egy lányt se, akkor...

- Ne haragudj, én csak friss levegőt akartam szívni és hirtelen meghallottam a hangodat... és...öömm...- tördeltem az ujjaimat, miközben szememmel végig a lábamat néztem.

  Nem kaptam választ, ezért felemeltem egy kicsit a fejem, mire teljesen megdermedtem. Myungsoo olyan közel volt hozzám, hogy azt hittem rögtön elájulok. Kipirult arccal néztem rá, míg ő még mindig kerek szemekkel nézett. Felemelte jobb kezét, majd lassan az arcomhoz érintette. Itt már rajtam volt a sor, hogy elkerekedjenek a szemeim.

- Hee Jin... - mondta, majd egy lépéssel közelebb jött hozzám.

Heyyaaa~~ Húúhh, na ez is megvolna. Itt a hivatalos első rész az In The Shadows ficimből. Fejbe csapott az ihlet így mit volt, mit nem tenni, meg kellett írni míg el nem felejtem. Remélem minden kedves olvasómnak tetszeni fog amit összehoztam nagy nehézségek árán. Nem tudom még, hogy mikor fogtok legközelebb új részt látni tőlem, de megpróbálok minden tőlem telhetőt megtenni, hogy minél hamarabb legyen az a legközelebb ^^