A te hibád!
A hideg futott át a hátamon, amikor megláttam, hogy az addig eszméletlen fiú szép lassan kinyitotta szemeit. Bágyadt tekintettel körbenézett, majd hatalmasat sóhajtott, végül megpillantott engem. Nagyobbra nyitotta szemeit, azután összeszűkítette őket és úgy nézett tovább.
Én eközben újra a könnyeimmel küszködtem, mivel nem akartam hogy lássa, mennyire összetörtem balesete miatt és a gondolattól, hogy mindez az én hibám volt. Bármennyire is győzködtek a többiek, nem tudtam ezt a rossz érzést kizárni a fejemből.
- Jun...
Egyszerre felkaptam a fejem nevem hallatán és a fiúra néztem. Elhaló hangja teljesen megrendített, nem voltam rá felkészülve lelkileg. Ez az egy szót is nagyon nagy erőfeszítésébe kerülhetett kimondani, mivel láttam rajta, hogy nehezen szedte a levegőt és alig tudta nyitva tartani a szemét. Nem sok kellett hozzá, hogy összetörjek előtte, ami nem lett volna a legjobb, nem akartam megrémiszteni.
- Jun - szólított újra. - Te... vagy az...ugye? Hol...Hol vagyok?
- Én vagyok az - sóhajtottam, minden erőmet összeszedve. - Kórházban vagy.
- Kórházban, huh - ismételte meg. - Mi történt...?
- Ne törődj vele, most csak pihenj. Megyek hívok egy nővért, hogy felébredtél - indultam el az ajtó felé.
- Várj... Ne menj...
- De értesítenem kéne őket.
- Maradj velem...
Megmozdította jobb kezét, majd lassan, pár centire megemelte, hangsúlyozva azt, hogy ne hagyjam ott. Hezitáltam egy pillanatig, végül visszamentem, leültem az ágya mellett lévő székre, és megfogtam felemelt kezét, mire halványan elmosolyodott.
- Rendben, veled maradok - mosolyogtam rá szomorúan, és éreztem, ahogyan egy forró könnycsepp söpör végig az arcomon, majd a combomra cseppen.
JR ezt már nem látta, mert amint megfogtam a kezét, becsukta gyengén szikrázó szemeit, azután pedig újra elaludt, amire egyenletes légzéséből jöttem rá. Egész éjszaka mellette voltam úgy, hogy a kezét egy pillanatra sem engedtem el, még akkor sem, amikor én is elaludtam, mert mikor felébredtem keze még mindig az enyémbe volt. Fogalmam sem volt mennyit aludhattam, de biztosan nem sokat, mivel elég nyúzottnak éreztem magam, viszont ebben a széken alvásnak is volt némi hibája. Mikor már sikerült valamelyest felébrednem, azt a kezem, amelyik JR kezét szorongatta, visszahúztam, majd jó alaposan kinyújtóztam. Felálltam a székből és egyenesen az ablakhoz mentem, ahol résnyire elhúztam a sötételőt, hogy megnézhessem milyen időre számítsak. A nap hét ágra sütött, ami engem is egyből feltöltött energiával.
Mivel a kis beteg még nagyban szunyókált, ezért úgy gondoltam veszek valami innivalót az egyik automatából a folyosón. Halkan elsomfordáltam az ajtóig, amin aztán kiléptem az üres folyosóra. Senki sem járt arrafelé. Megvontam a vállam, majd elindultam felfedező útra, hogy innivalót szerezzek. Amint ez megvolt, JR szobája előtt leültem egy székre és felbontottam a kávémat. Viszont nem sokáig élvezhettem a csendet, mert beszédet hallottam tőlem valamivel messzebb. Egy női hangot véltem felfedezni, amint már majdnem kiabálva magyaráz valamit, egy férfiét, nyilván a férje volt, aki nyugtatgatta, és még egy férfi, aki tárgyilagos hangnemben beszélt, ő JR orvosa volt. Nagyra nyitottam a szemeimet, innivalómat letettem a mellettem lévő üres székre, mivel annyira elhidegültek a kezeim, hogy féltem kiejtem a kezemből. A hangok egyre közelebbről jöttek, mire végül egész mellettem hallottam őket. Felnéztem és megállapításaim pontosnak bizonyultak. A nő egyszerre elhallgatott, lenézett rám, szemében düh keveredett megvetéssel, teljesen megrémisztett. Elém sietett, majd a kezemnél fogva felrántott a székről.
- Ki vagy? Csak nem Kang Hyun Ju? - hangja ellenséges volt.
- I-Igen, én vagyok az...
Csatt! Sokkolva kaptam az arcomhoz, ami egyre jobban kezdett égni az akkor kapott pofontól. Rémülten néztem a nőre, aki ugyanolyan megvetően nézett rám.
- A te hibád, hogy Jonghyun ide került, mindenről tudok! És most takarodj, semmi keresnivalód itt!
- De jagiya... - lépett mellé férje.
- Nem hallottad mit mondtam?! Azonnal menj innen!
Összetörten és fájó szívvel, de teljesítettem JR anyjának a kívánságát, jobban mondva parancsát. Elindultam, de a lábaim úgy remegtek, hogy néhány nővér azt hitte én is beteg voltam, ezért a segítségüket ajánlották, amit végül elfogadtam. Hívtak nekem egy taxit, így nem kellett hazasétálnom, amihez semmi erőm nem maradt volna.
Üveges tekintettel léptem be üres házunkba. Omma és appa minden bizonnyal a cégnél voltak. Mint egy zombi, úgy baktattam fel a szobámba, majd beledőltem az ágyamba. Egész végig JR anyjának szavai keringtek a fejembe: A te hibád... Én is tudtam, hogy az én hibám volt, de nem számítottam olyan reakcióra. Persze megérdemeltem, miért is ne? Minden energiám szertefoszlott, nem bírtam felkelni, még felülni sem. Csak feküdtem ott és örlődtem, viszont egy könnycseppet sem ejtettem, még ahhoz is túl fáradtnak éreztem magam.
Nem tudom meddig feküdtem ott, nem éreztem az idő múlását. Néztem ki a fejemből, mint valami holdkóros. Egyszer csak a hasam korgására eszméltem fel, de nem éreztem késztetést, hogy lemenjek enni, mert nem ment volna le egy falat kaja sem. Azután pedig a telefonom kezdett csörögni, jobban mondva pittyegni, üzenetem érkezett. Lassú tempóban utána nyúltam és megnéztem ki írt. Kyungmin volt az: Hyun Ju, jó hír, a leader felébredt! De te hol vagy? Nem azt mondtad, hogy vele maradsz? Nem válaszoltam... Feltápászkodtam az ágyból, de nem jutottam messzire, mert a lábaim még annyi idő után is remegtek, ezért hamar a földön találtam magam. A falhoz dőltem, lábaimat felhúztam a mellkasomig, arcomat pedig a tenyereimbe temettem. Zokogni kezdtem...Látni akartam őt, ahogy újra kinyissa a szemét, rám néz, majd a nevem szólít, de nem tehettem...Hogy is tehettem volna, hiszen az én hibám volt az egész... Nem lehettem ennyire szégyentelen...
Egy idő után újra megszólalt a telefonom. Fátyolos szemekkel néztem a készülékre, majd a kezembe vettem és megnyitottam az sms-t. Megint Kyungmin volt az: Hyun Ju!!! Azonnal told ide azt a formás feneked, mert JR látni akar! És MOST válaszolj is, ha lehet! Hatalmasat dobbant a szívem. Mert megkért rá, így válaszoltam neki: Nem tehetem... Letettem magam mellé telefonom, várva a választ, ami nem sokkal később meg is érkezett, reménnyel kecsegtetve: Ahjumma nincs itt, szóval gyere! Azonnal!
Nekem se kellett több. Függőlegesbe állítottam magam, majd átmentem a fürdőbe, ahol gyorsan lezuhanyoztam, felvettem valami göncöt, ami először rám borult a szekrényből és már húztam is a csíkot vissza a kórházba. Fogtam egy taxit valamerre út közbe, ami egészen elvitt a célomig. Sietve szeltem át a folyosókat, mire JR szobájához értem, ahol a srácok már vártak rám.
- Az angyalkánk nagyon megviseltnek látszik - állapította meg Sungjae aggódó tekintettel.
- Csodálod? Miután ahjumma jól leteremtette, nem is vártam mást - ingatta meg a fejét Shin.
- Honnan tudtok róla? - néztem végig rajtuk várakozó pillantással.
- Beszéltünk ahjussival, ő mondta.
- Értem.
- Eléggé aggódtunk, amikor nem válaszoltál az sms-re - mondta rosszalló tekintettel Kyungmin.
- Bocsánat - hajtottam le a fejem.
- Ezt a hyung-nak tartogasd. Na menj, már vár...
- Köszönöm...
- Ember! Egyszer bocsánatot kér, aztán meg köszönetet mond. Ti értitek ezt? - nevetett fel Yoon Sung, mire a többiek is elnevették magukat.
Még utoljára rájuk mosolyogtam, majd benyitottam JR-hez. Az említett fiú becsukott szemmel feküdt az ágyon, ami kissé fel volt emelve. Közelebb akartam menni, de amikor kinyitotta szemeit, megtorpantam. Ez alkalommal nem nézett semerre, csak egyenesen rám irányította tekintetét. Szemei megbántottságot sugároztak.
- Megkértelek, hogy maradj velem...Akkor miért nem voltál itt amikor felébredtem...Jun?
Mivel a kis beteg még nagyban szunyókált, ezért úgy gondoltam veszek valami innivalót az egyik automatából a folyosón. Halkan elsomfordáltam az ajtóig, amin aztán kiléptem az üres folyosóra. Senki sem járt arrafelé. Megvontam a vállam, majd elindultam felfedező útra, hogy innivalót szerezzek. Amint ez megvolt, JR szobája előtt leültem egy székre és felbontottam a kávémat. Viszont nem sokáig élvezhettem a csendet, mert beszédet hallottam tőlem valamivel messzebb. Egy női hangot véltem felfedezni, amint már majdnem kiabálva magyaráz valamit, egy férfiét, nyilván a férje volt, aki nyugtatgatta, és még egy férfi, aki tárgyilagos hangnemben beszélt, ő JR orvosa volt. Nagyra nyitottam a szemeimet, innivalómat letettem a mellettem lévő üres székre, mivel annyira elhidegültek a kezeim, hogy féltem kiejtem a kezemből. A hangok egyre közelebbről jöttek, mire végül egész mellettem hallottam őket. Felnéztem és megállapításaim pontosnak bizonyultak. A nő egyszerre elhallgatott, lenézett rám, szemében düh keveredett megvetéssel, teljesen megrémisztett. Elém sietett, majd a kezemnél fogva felrántott a székről.
- Ki vagy? Csak nem Kang Hyun Ju? - hangja ellenséges volt.
- I-Igen, én vagyok az...
Csatt! Sokkolva kaptam az arcomhoz, ami egyre jobban kezdett égni az akkor kapott pofontól. Rémülten néztem a nőre, aki ugyanolyan megvetően nézett rám.
- A te hibád, hogy Jonghyun ide került, mindenről tudok! És most takarodj, semmi keresnivalód itt!
- De jagiya... - lépett mellé férje.
- Nem hallottad mit mondtam?! Azonnal menj innen!
Összetörten és fájó szívvel, de teljesítettem JR anyjának a kívánságát, jobban mondva parancsát. Elindultam, de a lábaim úgy remegtek, hogy néhány nővér azt hitte én is beteg voltam, ezért a segítségüket ajánlották, amit végül elfogadtam. Hívtak nekem egy taxit, így nem kellett hazasétálnom, amihez semmi erőm nem maradt volna.
Üveges tekintettel léptem be üres házunkba. Omma és appa minden bizonnyal a cégnél voltak. Mint egy zombi, úgy baktattam fel a szobámba, majd beledőltem az ágyamba. Egész végig JR anyjának szavai keringtek a fejembe: A te hibád... Én is tudtam, hogy az én hibám volt, de nem számítottam olyan reakcióra. Persze megérdemeltem, miért is ne? Minden energiám szertefoszlott, nem bírtam felkelni, még felülni sem. Csak feküdtem ott és örlődtem, viszont egy könnycseppet sem ejtettem, még ahhoz is túl fáradtnak éreztem magam.
Nem tudom meddig feküdtem ott, nem éreztem az idő múlását. Néztem ki a fejemből, mint valami holdkóros. Egyszer csak a hasam korgására eszméltem fel, de nem éreztem késztetést, hogy lemenjek enni, mert nem ment volna le egy falat kaja sem. Azután pedig a telefonom kezdett csörögni, jobban mondva pittyegni, üzenetem érkezett. Lassú tempóban utána nyúltam és megnéztem ki írt. Kyungmin volt az: Hyun Ju, jó hír, a leader felébredt! De te hol vagy? Nem azt mondtad, hogy vele maradsz? Nem válaszoltam... Feltápászkodtam az ágyból, de nem jutottam messzire, mert a lábaim még annyi idő után is remegtek, ezért hamar a földön találtam magam. A falhoz dőltem, lábaimat felhúztam a mellkasomig, arcomat pedig a tenyereimbe temettem. Zokogni kezdtem...Látni akartam őt, ahogy újra kinyissa a szemét, rám néz, majd a nevem szólít, de nem tehettem...Hogy is tehettem volna, hiszen az én hibám volt az egész... Nem lehettem ennyire szégyentelen...Egy idő után újra megszólalt a telefonom. Fátyolos szemekkel néztem a készülékre, majd a kezembe vettem és megnyitottam az sms-t. Megint Kyungmin volt az: Hyun Ju!!! Azonnal told ide azt a formás feneked, mert JR látni akar! És MOST válaszolj is, ha lehet! Hatalmasat dobbant a szívem. Mert megkért rá, így válaszoltam neki: Nem tehetem... Letettem magam mellé telefonom, várva a választ, ami nem sokkal később meg is érkezett, reménnyel kecsegtetve: Ahjumma nincs itt, szóval gyere! Azonnal!
Nekem se kellett több. Függőlegesbe állítottam magam, majd átmentem a fürdőbe, ahol gyorsan lezuhanyoztam, felvettem valami göncöt, ami először rám borult a szekrényből és már húztam is a csíkot vissza a kórházba. Fogtam egy taxit valamerre út közbe, ami egészen elvitt a célomig. Sietve szeltem át a folyosókat, mire JR szobájához értem, ahol a srácok már vártak rám.
- Az angyalkánk nagyon megviseltnek látszik - állapította meg Sungjae aggódó tekintettel.
- Csodálod? Miután ahjumma jól leteremtette, nem is vártam mást - ingatta meg a fejét Shin.
- Honnan tudtok róla? - néztem végig rajtuk várakozó pillantással.
- Beszéltünk ahjussival, ő mondta.
- Értem.
- Eléggé aggódtunk, amikor nem válaszoltál az sms-re - mondta rosszalló tekintettel Kyungmin.
- Bocsánat - hajtottam le a fejem.
- Ezt a hyung-nak tartogasd. Na menj, már vár...
- Köszönöm...
- Ember! Egyszer bocsánatot kér, aztán meg köszönetet mond. Ti értitek ezt? - nevetett fel Yoon Sung, mire a többiek is elnevették magukat.
Még utoljára rájuk mosolyogtam, majd benyitottam JR-hez. Az említett fiú becsukott szemmel feküdt az ágyon, ami kissé fel volt emelve. Közelebb akartam menni, de amikor kinyitotta szemeit, megtorpantam. Ez alkalommal nem nézett semerre, csak egyenesen rám irányította tekintetét. Szemei megbántottságot sugároztak.
- Megkértelek, hogy maradj velem...Akkor miért nem voltál itt amikor felébredtem...Jun?