" A nevem Kim Yu Kwon. " Elgondolkodtam egy darabig mit is mondott, mire leesett. Azt közölte velem, hogy ő volt az a kis srác a múltból. Lehámoztam pillantásom arcáról, majd tekintetem a padlóra szegeztem. Ez a pár szó mindent megmagyarázott, vagyis majdnem mindent, de akkor is, így már volt értelme az egésznek. Gondoltam egyet és kikaptam a kezéből a fényképet, amin mindketten rajta vagyunk, majd arca mellé emeltem. Csendben figyelte mozdulataimat, hagyta, hogy feldolgozzam a frissen szerzett infót. Amint jól megvizsgáltam arcát és a képet, egy olyan megkönnyebbült sóhajtás szaladt ki a számon. Igazat mondott, tényleg hasonlítottak.
- Így most már elhiszed? - pislogott rám nagy szemeivel.
- Kénytelen leszek - tettem le a képet, majd újra szembe fordultam vele. - Szóval akkor azt hiszem megint mese idő van.
- Tessék?
- Vagyis mesélhetsz. Hogy bukkantál rám? Mikor jöttél rá a történtekre? És a legfontosabb, miért segítettél?
- Az utolsóra tudod a választ, mert én egy jótékony srác vagyok.
- És én ezt nem hiszem el. Az igazat ha megkérhetlek.
- Nem hiszed el?
- Nem én.
- Jól teszed, mert tényleg más van a történtek mögött.
- Átlátok rajtad. Kiskorodban se mondtál sose igazat.
- Csak kétszer találkoztunk.
- Pont ez a lényeg. Már akkor is szerettél füllenteni.
- Köszönöm, hogy tönkre teszed az egómat.
- Oh, igazán nem tesz semmit.
- Most akkor akarod hallani a történetet, vagy akár ki is mehetek.
- Oké, mianhae. Kezdheted.
- Na, szóval... - kezdett bele színpadias arckifejezéssel, amire csak megforgattam a szemeimet. - A találkozásunk után nem tudom hogy tudod-e, de mi kiköltöztünk New York-ba, és nem tartottuk veletek a kapcsolatot, azt ne kérdezd miért, mert nem tudom. Több mint 10 évig külföldön éltünk, mire a szüleim arra gondoltak, hogy utazgatni kezdenek, mert unták már, hogy egy helybe üljenek, ezért mikor Koreára került sor, úgy döntöttem, hogy én inkább itt maradok. Mikor gondoltuk ellátogatunk hozzátok sajnos szembesülnünk kellett a ténnyel, hogy a szüleid autóbalesetben meghaltak, te pedig egy árvaházban kötöttél ki. Sok keresés után végül megtaláltam az árvaházat, közben pedig a szüleim úgy határoztak, hogy itt hagynak, hiszen már 19 éves fejjel elboldogulok. Akkor este amikor először találkoztunk akkor éppen az árvaházhoz mentem volna, csak megláttam, hogy valami nem stimmel veled és azzal a két csávóval, ezért megmentettelek. A történet többi részét már ismered.
- De még mindig nem értem, hogy miért akartál minden áron segíteni nekem. Csak párszor találkoztunk, alig ismertük egymást és te mégis segíteni akartál. Miért?
- Azért, hogy ne végezd te is úgy, mint én. Magányosan - hajtotta le a fejét és mintha mosolygott volna, de az a mosoly nem volt egyáltalán vidám, inkább keserű.
Igazán meglepett ez a válasz. Nem erre számítottam, igazából nem számítottam semmire. Minden megfordult a fejemben, csak ez a válasz nem.
- Magányos vagy, ugye? - tettem a vállára a kezem.
- Dehogy is - ellenkezett hevesen.
- U-Kwon!
- Megadom magam. Legyen neked igazad...
- Ez olyan butaság. Miért nem mondod meg egyszerűen a szüleidnek, hogy hiányoznak neked?
- Mert az nem olyan egyszerű. Sosem törődtek velem igazán. Mikor egy kis szeretetre vágytam tőlük, elhalmoztak ajándékokkal, vagy úgy is lehet mondani, hogy elkényesztettek, de nekem sosem arra volt szükségem.
- Sajnálom.
- Én is. Na de mindegy is, inkább ne beszéljünk róluk.
- Ahogy akarod.
- Most nekem lenne egy kérdésem.
- Mondd csak.
- Nem megy a mosolygás, ugye?
- Ezt meg miből gondolod? Én tudok mosolyogni.
Próbáltam eleget tenni kijelentésemnek és mosolyra kanyarítani a szám, de az valahogy nem akart engedelmeskedni.
- Ne is erőlködj, már rég észrevettem, hogy már nem vagy az a vidám és életteli kislány, akit még annó megismertem.
- Úgy látszik nem tudom jól rejtegetni...
- Nem ám. A baleset az oka?
- Ahogy észreveszem te mindent tudsz.
- Csak ráhibáztam.
- Na jó, igen az az oka. Amióta elvesztettem a szüleimet nem megy a mosolygás, csak ha nagyon megerőltetem magam.
- Akkor ez el is van döntve - dörzsölte össze a kezeit, mire tudtam, hogy készül valamire.
- Mit forgatsz a fejedben? - néztem rá gyanakvóan.
- Segíteni fogok neked visszaemlékezni, hogy mi is az igazi mosoly. Újra fogsz tudni mosolyogni, hisz most már van egy másik családod.
- Úgy érted, hogy...?
- Úgy bizony. Most már itt vagyok neked én és Hye Ri-ssi. Tudom, hogy nem tartozunk a családodhoz vér szerint, de jobb mint a semmi, nem?
- Köszönöm. Kedves vagy.
- Ugye? Tudom.
- És egy egoista - boxoltam a vállába.
- Ya, azért erről nem volt szó.
- Dehogynem. Ha a család tagja vagy akkor az ilyesmi csak természetes.
- Vicces.
- Kiváló a humorom, már ha nevetni nem is tudok.
- Fogsz - vigyorodott el.
Csak bólintottam egyet , hogy igazat adjak neki, majd még beszélgettünk egy keveset. Kijelentette, hogy nehogy munkát merjek keresni magamnak, mert megöl, hiszen van elég pénzünk. Miután ezt mind megbeszéltük, elköszöntünk egymástól és bebújtam az ágyamba. Mikor letettem a fejem a párnára akkor éreztem igazán először úgy, hogy végre egy otthonra találtam sok év után.
Másnap reggel mikor felébredtem U-Kwont nem találtam sehol, csak Hye Ri-t akivel eldöntöttük, hogy kimegyünk egy kicsit friss levegőt szívni és szétnézni a városban. Éppen egy butik előtt mentünk el, mikor egy ismerős személyt véltem felfedezni az üzletben. Besiettem barátnőmmel a nyomomban, majd megszólítottam az ismerős személyt.
- Min Hee...
Az említett nagy lendülettel fordult felénk, majd mikor meglátta, hogy ki is van mögötte mosolyra húzta a száját és a nyakamba ugrott.
- Jan Di! Úgy aggódtam érted. Mi van veled? Az este miért nem jöttél vissza.
- Min Hee, azt hiszem egy hosszú beszélgetés fog ránk várni a következő pár órában...
Nagyokat pislogott rám, de bólintott egyet. Ha elmesélem neki mi is történt velem, ugye megtartja a titkomat?